2018. augusztus 7.

 

Régóta vágytam arra, hogy a szabadságom egy részét egyedül töltsem valahol. Vágytam arra, hogy magam legyek – természetesen a könyvek és az írásaim társaságában. Évek óta ért bennem a gondolat, tettem is lépéseket, az élet azonban úgy hozta, erre nem került sor. Egészen mostanáig. Ahelyett, hogy messzire utaztam volna, a közelben maradtam – ahol minden adott volt arra, amire szükségem volt. Erdő, tó, aprócska kávézó, csönd napközben – ha arra vágytam, és esti beszélgetések társaságban.

Alapvetően városi ember vagyok. Fontos számomra mindaz, amit ad, amit adhat. Mégis, a város szépsége és kényelme ellenére gyorsan öregszik. Egyre inkább zavar a város zaja, a szennyezés és a mérhetetlen pusztítás és fölöslegtermelés, ami a mindennapjainkat határozza meg. A természet ezzel szemben nem csak gyönyörű, de a lelkünkhöz is szól.  Azt éreztem, itt az ideje elcsöndesednem. Átgondolnom az elmúlt hónapok történéseit, lezárni, elengedni eseményeket és embereket.

Minden nap korán indult, alkalmazkodva egymás ritmusához; mégis pont annyi alvást biztosítva, melyre szükségem volt. A mókus, mely csatlakozott a reggeli rutinhoz, s érkezett futva az udvarra – felüdülés. Figyelni, mennyire óvatosan és megfontoltan mozog. Figyel minden rezdülésre, mégsem vesz észre, hiszen mozdulatlan figyelem. A madarak, melyek reggel szokatlanul éberek. Az udvart szinte belakják a tűzrakótól a szalonnasütőig, hallani apró ugrásaikat az előtetőn, s látni, ahogy lécről lécre röppennek át a még hűvös reggelen. Olvasás. Minden mennyiségben. A regényektől a szakirodalmon át a Mama által nekem írt feljegyzésekig. Közben hatalmas séták a tó körül. Megható volt látni, ahogy a kacsamama a parthoz közel úszott. Kisétált, alaposan szemügyre véve a környéket. Apró, alig hallható hangokkal csalogatta fiókáit, akik meg is jelentek pár perc múlva, s immár hárman keresgéltek élelmet a víz közelében. A tó tökéletesen sima felszíne visszatükrözte az érzelmeimet, ahogy szépen lassan haladt előre az idő. Amikor megzavarta ezt a nyugalmat egy – egy csobbanó hal, az fogalmazódott meg bennem, hogy az életünkbe is így lépnek be a feladatok. Sokszor váratlanul, mindig más erővel, más irányból – rövid idő elteltével azonban ismét kisimul a felszín. Akár azért, mert megoldottuk a feladatot, akár azért, mert lényegtelen volt számunkra, hogy mélyebbre ássunk a helyzetben. S pont azt kellett megtanulnunk, hogy lényegtelen dolgokba ne keveredjünk bele. Az estéket a tücskök ciripelése töltötte meg és a kutya, amelyik mindig ugyanakkor jelent meg, kérte a jól megérdemelt simogatást, majd egy kicsit – egészen kicsit leheveredett közénk. Igazi feltöltődés minden egyes nap. Megállni picit a mindennapokban és helyre tenni a dolgokat.

Amikor azt érzed, szükséges elcsöndesedned, s szeretnéd nem csak önmagad, de a körülötted élőket is jobban megismerni, távolodj el a mindennapi élet zajától – telefon, internet, televízió. A természet ott van körülötted. Sétálj egyet, érintsd meg a fákat, tapintsd meg a leveleket, ülj le egy tóparton, bámuld a csillagokat, hallgasd a természet zaját. Segít megérteni mélységeket, és megmutatja, mit kell meglátnod. Különös érzés. Szinte megforgatja a körülötted lévő világot, rámutat összefüggésekre, megvilágít addig még homályos részleteket, egész egyszerűen helyére teszi a dolgokat. Az az idő, ami a természettel együtt töltesz a kezdetétől a végéig különös, mégis ismerős. Használd fel ezt a két elemet arra, hogy egészen a mélybe láss addig, amíg megkérdőjelezhetetlenül meg nem találod a válaszokat és összefüggéseket. Itt már nem lesz kétkedés benned, hogy ki vagy és merre tartasz.