2018. szeptember 21.

Sok emberrel találkozunk nap nap után. Minden egyes találkozás, még a legapróbb, legrövidebb is nyomot hagy bennünk rövidebb hosszabb időre. Egy kellemes élmény után jó érzésünk támad még évekkel később is, egy kellemetlen, fájó találkozás számtalan dologban megakadályoz bennünket. Megakadályoz a továbbhaladásban, a fejlődésben, s abban, hogy örömmel éljük az életünket még a nehézségek ellenére is.

Amikor egy olyan embert ér csapás, aki számunkra valaha fontos volt, még akkor is, ha már nem vagyunk vele kapcsolatban vagy ő maga fájdalmat okozott nekünk – rossz nézni, látni, vagy épp hallani arról, épp a vesztébe rohan. Már nem teszünk semmit. Megakadályoz ebben mindaz a fájdalom, amit okozott; az a veszteség, amit azóta is érzünk, hogy sebet ütött rajtunk vagy épp annak az hiánynak a felidézése, melyet azóta is érzünk, hiszen lezáratlan fejezként cipeljünk magunkkal a múltunk ezen szegletét.

Legszívesebben utána nyúlnánk, s kiabálnánk: ne tedd! Igyekeznénk azonnal megmenteni, hiszen az érzések feltámadnak, melyeket elnyomtunk, elfelejtettünk, elrejtettünk. Lehet, épp rosszat kívánnál neki, mert ő is bántott téged? Csalóka helyzet. Miért? Mert mi sem tudjuk sokszor, mi okozunk másoknak egy – egy alkalommal, hiszen hányszor rejtjük el valós érzelmeinket.

Őszinteség a kulcs. Kimondani, meghallgatni, bocsánatot kérni, elfogadni, elengedni.

Ügyelj arra, hogy minden egyes találkozás után jobb emberként távozz, s azok is így érezzék, akiket magad mögött hagysz. Öleld meg azokat, akiket megbántottak, fájdalmuk van, veszteség érte őket. Szegődj társául azoknak, akik elveszettek. Szeresd a magányosokat. Sokszor előfordul, meg akarjuk őket érteni. Nem szükséges. Egyszerűen csak fogadd el őket úgy, ahogy vannak.

Én így teszek. Bár sokszor nehéz.