2018. szeptember 29.

párban

Az elmúlt pár hétben feltűnően sok kis és nagykamasz érkezett hozzám, akik egyszülős családban nevelkednek. Tele vannak tervekkel, álmokkal, tele érzésekkel, melyek valóban mélyről törnek föl. Őszintén beszélnek ezekről az érzésekről, melyek minden irányban szerteágaznak, pontosan ugyanúgy, ahogy az erek hálózzák be a testünket szépen, milliméterről milliméterre. Pontosan meg tudják fogalmazni, mit látnak, mit tapasztalnak és mit éreznek ebben a felgyorsult, majdnem széthullott világban, melyet teljes mértékben átsző ma már az elektronika. Rengeteg alkalommal rácsodálkozom, milyen élesen látnak bennünket, felnőtteket, a kapcsolatainkat. S mi több, a körülöttük forrongó és napról napra változó világot is. Szeretek velük beszélgetni. Hallgatok, figyelek, kérdezek, tapasztalok, átgondolom. Azt érzik, minden kapcsolatba ugyanannyit szükséges tennünk. Ha a másik nem tesz, hát ők sem.

S én mit tudok nekik ilyenkor átadni? Azt, hogy a párkapcsolatok nem fele – fele; fifty – fifty alapon működnek. Mindkét félnek kell bele pakolnia, minden nap. Előfordul, hogy az egyik aznap csak egészen picit, talán tíz százalékot tud nyújtani. Ugyanezen a napon a társának szükséges a hiányzót beletennie, szám szerint kilencvenet. Az eredmény így is kerek száz lesz. A következő napon ez majd fordul. Addig, amíg dinamikusan, vállvetve tudják ezt a harmóniát hozni, nincsen gond. A problémák, feladatok akkor kezdődnek, ha egyoldalúan csak az egyik tesz bele többet, hiszen elfárad. Ahhoz, hogy ez ne következzen be és ne kenyértörésre kerüljön a sor, esetleg elváljanak útjaik, pofon egyszerű a megoldás. Leülni és megbeszélni. Megölelni, megköszönni, bevárni. Ahol helye van a beszélgetésnek, a nyílt kommunikációnak, ott ez nem gond. S akkor nem maradnak sérelmek, ki nem mondott érzések, tüskék a lelkekben. gj