2019. január 7.

évindító

Elmúltak az ünnepek, a szikrázó csillogás, a mézeskalács illata, az összesodort szaloncukorpapír sem árválkodik már az asztalon, de csöndesen megbújik a táskában. Egyet – egyet ki nem rejt el reggel, mikor indul? A karácsony nekem különös időszak. A zenék, az apró lámpások, a gyertyák, a sütemények készítése, a koncertek, a szokásos karácsonyi baráti vacsora tengernyi nevetése, az otthon eltöltött idő csöndesen, a séta kint a hidegben és a huszonharmadikai kávézás is mind fontos, fontos lett. Tölt. Ilyenkor gondolom végig az esztendőt, s futtatom végig a terveket, álmokat, melyek a következő évre maradnak. S mi fontos még? Ahogy Dickens is fogalmaz: “A karácsonyt a szívem mélyén ünneplem és megpróbálom egész évben hordozni magammal.” Felidézni és megélni egy beszélgetés alkalmával, egy utazás során, egy baráti vacsoránál, egy esős napon – bármikor. Amikor olyan igazán kerek minden egy – egy pillanatra.

S hogy indult az év? Újra a Miskolci Színházban találtam magam az újévi hangversenyen. Sokat kihagytam. Hosszú idő után eljöttem Mamával és a lányommal, akik az elmúlt éveket sem hagyták ki egyszer sem. Különös érzés volt belépni, hiszen már az odút is kalandos volt a hulló hó miatt: beszélgettünk, nevettünk, csúszkáltunk. Bekuckóztam a szélső székre és minden egyes másodpercet megéltem. Virág odabújt és élveztük a zenét. Mindig megindít, amikor egy színház vagy koncert közönsége együtt lélegzik – most is ez történt. Mindannyian eggyé váltunk a zenével, a muzsikusokkal, énekesekkel, táncosokkal, akik nem a hagyományos, a már megszokott műsorral készültek. Sokat mondó volt az is, hogy a tervezett hangversenyeken túl is beiktattak plusz előadást, mert a jegyek pillanatok alatt elfogytak. Valószínű, egyre többen érzik szükségét az elmélyülésnek, a mókuskerékből való kiszakadásnak. Jólesett a zene segítségével befelé figyelni. Érezni, ahogy megmozdulnak az érzések, előtörnek az emlékek, amikor kislányként a szüleimmel és barátaikkal érkeztünk – még a ruhám is fel tudtam idézni. Megrohantak a felvillanó képek, a nyomok, melyek belém égtek, s most hosszú évek után újra felszínre törtek. Megindító volt, amikor a zenekar egyik tagja a muzsika segítségével a színpadról köszöntötte édesapját kerek születésnapja alkalmából– s mosolyogtam magamban, mert Mamának is sikerült már párszor meglepetést szerezni hasonló alkalomból. Az énekesek vidám perceket szereztek, s hozták közelebb a századforduló komolyzenéjét a mai zajos világba, picit elsimítva a két időszak közötti feszültséget. A táncosok, akiknek a háttérmunkájáról, erőpróbáiról minden nap hallunk; fiatal tehetségek, akik maguk is utat keresnek. S az utolsó percek a tűzijáték előtt, amikor az énekesekkel együtt énekelt a nézőközönség, megtöltötte a termet és a lelkünket. Valamiért most kellett újra jelen lennem és most megélnem ezt. Feltöltött, emlékeket hívott elő, melyeket régen kerestem, megindított és megnevettetett.

A hazaút? Már csak hab volt a tortán. Sofőrünk egészen a házig szórakoztatott bennünket vicces történetekkel, s bizonyította be, hogy ismeretlenül is, akkor is, ha soha többet nem találkozunk – megnyílni, nevetni, közvetlennek lenni – jó!