2019. december 26.

Lassan véget ér egy évtized. Pár nap van még az esztendőből és valóban, egy újabb nagyobb szakaszból az életünkben. Számomra a számvetés többnyire a születésnapomhoz köthető, most azonban engem is megérintett, hogy egy évtized is lezárul, s egy új érkezik.

“Karácsony éjszakája a legcsöndesebb idő, ami létezhet. Mintha emlékekből lenne az egész világ.” ad

Mennyi minden fért ebbe a tíz esztendőbe? Számvetést készíteni is temérdek idő. Születés és halál, szerelem és elválás, barátságok köttetése és elmúlása, megannyi élmény és utazás. Megbántam e bármit is? Nem. Rengeteg tapasztalást szereztem, még akkor is, ha fájtak. Piszkosul fájtak. Főként a felismerések, mikor rádöbbentem, bármennyire is szeretnék valamit, eljön a „nincs tovább” pillanata. Amikor álltam egy ajtó előtt, hosszú ideig és az ajtó nem nyílt, akkor meg kellett tanulnom továbbmenni, elhaladni és új utakra evezni. Tudom, ez volt a legnehezebb. Nem beleragadni a helyzetbe, nem várni, hogy elmúljon magtól a vihar, hanem belevágni a legnehezebb és legfájóbb folyamatba és erővel lépni először kisebbeket, aztán nagyobbakat.

A barátságok, melyek ezalatt a tíz év alatt születtek, fantasztikusak voltak. Megérintettek, tanítottak, még akkor is, ha ma már nem egymást hívjuk, ha az örömünket vagy épp a bánatunkat osztanánk meg. Hálás vagyok azoknak is, akikkel korábban köttettek kapcsolataink, mégis ezalatt a tíz esztendő alatt nőttünk el egymástól, s járunk már külön utakon. Amit lehetett, megosztottuk. Amit lehetett, megtanultuk. Nevetni, sírni, bízni, ölelni, hinni, csöndben lenni vagy épp órákat beszélgetni, s várni.

Elbúcsúztak tőlünk sokan. Apa, Zsuzsika, Klári, számtalan távoli rokon, barát, barátok szülei, volt kollégák, tanárok. Az elmúlt pár évben számos alkalommal érintett meg az elmúlás szele. A 2soha többet” nem találkozunk, pedig mégis. Amikor egy – egy nehezebb szakaszon haladok át, mindig kérek tőlük segítséget. Kapok e? Maradjon az én titkom J Ahogyan „öregszem”, amit hihetetlen módon élvezek, egyre többször keresem és kutatom a gyökereim, honnan hova tartok. Ami a legfontosabb, sosem feledem, kiktől és milyen értékeket kaptam életem első szakaszában.

Megtanultam újra hinni, bízni és szeretni. Megtanultam nem soknak és nem kevésnek lenni. Hogyan? Új hivatással, bátor döntésekkel, fantasztikus emberek által. Megtanultam kimondani, segítséget kérni, nyitott szívvel kritikát elfogadni, s megtanultam hallgatni is. Megtanultam értékelni azt, amim van és továbbadni, amire nincs szükségem.

Alig pár héttel ezelőtt megadatott, hogy távoli országokat járjak be teljesen egyedül. Semmihez nem fogható élmény volt. Állni a langyos tengerben, irdatlan erejű hullámok között, előttem az ég aranyban pompázott, fölöttem a hold. Elemi erővel tört rám minden érzés. Akkor és ott fogalmazódott meg bennem sokadjára, mennyire szerencsés vagyok és tenyerén hordoz az élet. Mindazért a tudásért, bátorságért, ami bennem van.  Az élményekért, a felismerésekért, az érzésekért, a józan eszemért – még akkor is, ha ez sokaknak ijesztő vagy épp hideg és távolságtartó. Az utazásomról később mesélek majd.

Emberek. Nagy betűs emberek akadtak az utamba az elmúlt évtizedben. Bebizonyították, hogy amit érzek, az emberek alapvetően jók – igaz. Mit tanultam? Az őszinteséget és az elfogadást. A bizalmat és a tiszteletet. Az alázatot és a tisztaságot.

 

A megbocsátást. Mindenért. A szavakért, melyeket kimondtam, a tettekért, melyeket cselekedtem. Az is én vagyok. Az, ami most vagyok, az a múltam eredménye. Ami most vagyok, a jövőm záloga. A mostban élni nem egyszerű. Azt viszont észben kell tartanunk, a múltat nem elfelejteni kell, hanem elfogadni. Visszacsinálni nem lehet, megváltoztatni a múltat nem szabad, de nem lépünk vissza oda, ahonnan eljöttünk.

Legyen nyugalmas az ünnep nektek. gj

#GallaiJudit © 2014. Az írásokkal, fotókkal és az oldal nevével kapcsolatban a szerzői és minden jog fenntartva.