2020. január 11.

A január, benne ez a nap is számos jelentőséggel bír az életemben. És a két bögre.

Visszatekintve, évről évre szinte ugyanazon a napon történtek velem számottevő események. Olyanok, melyek mára mérföldköveket jelentenek nekem. Olyan pontok, melyek jelezték az utat és az irányt is, s bár nem vettem mindig őket észre – ott és akkor – ma már gyönyörűen körvonalazódik, merre is érdemes tartanom. 2013-ban ezen a napon hatalmas hó esett reggelre. Derékig ért. Az ország nagy része járhatatlanná vált. Pontosan emlékszem, volt egy fantasztikus hófehér kisbundám, Anyutól kaptam. Pontosan négy évvel ezelőtt, egy furcsa és akkor megmagyarázhatatlan álom után már repülőjegyek voltak a kezemben és egy fantasztikus utazás vette kezdetét – csak ide a szomszédba. Pár nap, mely valóban kifordította minden sarkából az életem. Hálás vagyok a bátorságért és a lehetőségért, hogy megléptem, hogy megéltem, s mert úgy alakult. Még akkor is jó visszaemlékezni és felidézni, ha visszagondolva látom magam, milyen ijesztő lehetett kívülről, amint a fülemben Brad Praisley ordít, én csöndesen sírdogálok és a vonat utasai csak bámulnak, mert nem értik, mi történik. Egy évvel később barátnőm konyhájában ültem, ott már nem bömbölt a zene, de iszonyatos fájdalmat éltem meg. A kávéscsésze a napokban emlékként jelent meg, felidézve azt a napot és érezve ugyanazt az érzést. Nemsokára elmesélem. Kettő évvel ezelőtt aludt el Klári. A keresztanyám. Nem voltunk mindennapi kapcsolatban, mégis meghatározó alakja volt kamaszkoromnak és felnőttkorom jelentős részének. Nem csak a közös Ázsia imádat – hiszen azt külön éltük meg, de az életvitele, a meglátásai, a világlátása meghatározott sok mindent. Mindannyiunknak. Tavaly bár volt barátnős kávézás, nem dokumentálható fotóval – szintén egy fájdalmas eseményt hordozott magában. Egy döntés, mely a fejem fölött dőlt el, s nem lett benne helyem. Elfogadtam egy helyzetet, mely bár kellemetlen volt, igyekeztem belőle a legtöbbet kihozni. 2020: ugyanaz az asztal, egy másik bögre, ugyanabban a konyhában. Ott kattantak a helyére a puzzle – darabok. Néztünk egymásra a csésze fölött és mondhatnám, hogy azonnal – mégis úgy a helyes, hogy egy hosszú út végére értem. Elágazáshoz, ahol kicsit módosítok az útvonalon.

Miért?

Éreztél már szűnni nem akaró fájdalmat? Ami egészen csontig hatol. Mikor annyira fáj egy érzés, hogy komolyan fizikai fájdalmat érzel. Te hagyod ezt az érzést vagy inkább elnyomod magadban? Keresed a forrást és föltárod a sebet vagy letapasztod, hogy ne is lásd, beszóród csillámporral és inkább a nap felé fordítod az arcod, hogy elvakítson és eszedbe se jusson gyógyulni.

Életem során nem sokszor ugyan, mégis annál mélyebben éltem meg számomra fontos pillanatokat. Ilyen volt egy borús őszi napon megélni és felfogni, ahogy lépkedtem ki a kórház kapuján, hogy Apának talán már nincs sok hátra. Eszembe jutottak akkor az elpazarolt évek, hetek és hónapok, melyek évekké dagadtak. Csontig hatolt az érzés, mely a megbánással keveredett. El lehet e ezt felejteni? Nem, és nem is szeretném. Amiért hálás vagyok, az az, hogy kaptunk még éppen annyi időt, hogy rendbe tegyük a dolgainkat, amennyire csak tőlünk tellett. Amikor elaludt, ez az érzés már tompult, hiszen három hónap is eltelt s minden nap úgy keltem és feküdtem, hogy azt kívántam, ott lehessek majd vele és ne maradjak le a búcsúról. Megadatott. A fájdalom akkor tért vissza, amikor a halála utáni harmadik hónapban éreztem egy kora reggel. Hogy valóban nincs többé. Elment. Amikor útra kelt, mert mindenki, aki itt maradt, hozzá közel álló képes volt már a maga útjára lépni s őt elengedni. Hasonló fájdalmat éreztem akkor is, amikor Nepálban a Béke sztúpában imát mondtam mindazokért, akik fontos szerepet játszottak az életemben. Érdekes és szívbe markoló pillanatok voltak látni és érezni őket. Egymás mellett szépen sorban. Elmondani nekik, mennyire hiányoznak és mekkora űrt hagytak maguk után. A második alkalom volt, amikor fizikai szinten éreztem a ’soha többet’ fogalmát.

Elválni azoktól egy munkahelyen, akiket szeretünk, mert a körülmények változtak s egy idő után egész egyszerűen nem volt maradásunk? Ha érezted már, tudod, mire gondolok. Egy életünk van. Ha szereted a munkád, élvezettel teszed és mégy minden nap, akkor semmi gond. Ha vannak zavaró tényezők, célszerű a hozzáállásod megváltoztatni. Ha ekkor sem jobb picivel sem, akkor érdemes tovább lépni, új utakat keresni és pozíciót váltani. Akkor is, ha a szíved szakad meg, hiszen ha olyan munkát végzel, mely nem tölt, mely nem hoz eredményt, sikert, elégedettséget, akkor könnyen megbetegszel. Akkor rendkívül nehéz és mély döntést hoztam, ma már látom a gyümölcsét.

S milyen egy szerelemtől elválni? Fájdalmas. Amikor egész egyszerűen megfogalmazódik benneteket, hogy nem közös már az út. Mennyi mindent megteszünk önmagunkért, a szeretteinkért, élményeket, érzéseket és pillanatokat gyűjtünk szépen egymás után, mint ahogyan a kavicsok sorakoznak a tengerparton. Ezernyi emlék, nevetés, beszélgetés, tapasztalás. A saját magam és a másik korlátainak megismerése, ledöntése. Kérdések, válaszok, fejlődés. Az idő telik s egyszer csak ránk tör az érzés, hogy valami megváltozott. Állsz egy ajtónál, telik az idő, nem jutsz beljebb. Kopogtatsz, vársz, csöngetsz. Semmi válasz. A szeretet marad, mégis más irányt vesz az életünk, hiszen a várakozás felemészt, így elbúcsúzunk egymástól. Miért fáj? Mert hiányzik a megszokás, ami eddig az életünk része volt. Mert oda az egymásba vetett hit. Mert nem várhatunk örökké. Mert a lelkünk egy darabja a másik kezében marad, lenyomatként, melyet továbbvisz magával, ahogyan mi is ezt tesszük. Pontosan meg tudjuk fogalmazni, mi az, amit kaptunk általa, mi az, amit elviszünk magunkkal és mi az, amit zálogban ott hagyunk nála. Az a fájdalom, amit érzünk, ami kimondásra kerül, visz minket tovább, hagy előre lépni, s már nem hátra nézni többé. Mégis felszabadító érzés a tudat, hogy adtunk valamit egymásnak, ami már csak a miénk marad. Amit mi ketten tudunk. A titok, hogy olyan csomagot adtunk egymás kezébe, melyből a hátralévő időben mindig lesz elég muníciónk. Tudunk e szépen elválni, hagyni kicsit elcsöndesedni, átgondolni, mi van mögöttünk vagy erővel akarjuk megváltoztatni a helyzetet és menekülésre késztetni a másikat – szinte lényegtelen. Tudunk e jelen lenni a kapcsolatban, vagy kifogásokat gyártunk, miért érkezünk későn. Tudd, Felnôtt ember mindig idôben érkezik. Nem keres kifogásokat, hanem ott van. Akkor es ott. Nincs szüksége hónapokra vagy évekre, hogy tudja, mit és kit szeretne. Fontos az is, hogy tudjuk, mit adtunk és mit kaptunk. Mi az, amit magunkkal viszünk, amit megtanultunk és megtapasztaltunk. Az érzés és a közösen megélt élmények, a titkok. Azokat visszük szeretettel, becsomagolva.

„Különös, hogy a legtöbb ember egész életében kerüli a fájdalmas helyzeteket. Na nem mintha olyan nagy sikerrel járnánk, de azért mégis mindig megpróbáljuk elkerülni a fájdalmat. Az a tudattalan hiedelem munkál bennünk, hogy tudatosságunk és tudatunk a gyönyörű pillanatok által fejődik leginkább, de én úgy vélem, a legtöbben mégis inkább a nehéz helyzetekben teszik meg a legnagyobb lépéseket ezen a téren. Sokan nem akarják elfogadni, hogy legnagyobb nehézségeink, szenvedésünk és fájdalmunk a kíméletlen kegyelem megnyilvánulása. Ébredésünk hathatós és fontos alkotóelemei ezek, már ha készen állunk rájuk. Ha készen állunk arra, hogy szembenézzünk velük, megláthatjuk és elfogadhatjuk az általuk kínált ajándékokat – még ha időnként ezeket az ajándékokat látszólag ránk kényszerítik is. Legyen szó akár betegségről, akár egy szerettünk haláláról, akár válásról, akár függőségről vagy munkahelyi problémákról, fontos szembenéznünk az élethelyzeteinkkel, hogy megláthassuk a bennük rejlő ajándékokat.”