2020. január 24.

A híd

Önts, kérlek, egy kávét vagy teát. Ez most hosszú történetre sikerült. S nem is egy fotóval.

Szeretem a hidakat. Kisgyermekként számos alkalommal sétáltam vagy szaladtam le a Szinvához és csak álltam a hídon Felső-Hámorban. Szerettem nézni a vizet. Pontosan ugyanígy vagyok azzal az aprócska híddal, ami a Fátyol-vízesés fölött ível át Szilvásváradon. Évente egyszer biztos eljutunk oda még most is, s minden alkalommal ragaszkodom ahhoz, hogy a odáig eljussak. Szeretek csak ott állni és elmélázni.

Mi is a híd? Egy összekötő kapocs. Egy út, mely alatt a végtelen mélység, a zúgó folyó vagy épp a csordogáló patak halad. Akárhányszor kelsz is át rajta, mégsem tudsz ugyanazon folyó fölött áthaladni. Milyen érdekes. A híd az út, ami elvisz valahová. Az utad része. Föl is égetheted, de akkor meg kell tanulnod úszni vagy repülni. Azzal sincs gond, de ha nem teszed egyiket sem, akkor ott maradsz, ahol éppen tartasz. A híd a lehetőség ahhoz, hogy haladj. Átkelj. A másik oldalra. Ő a kapocs a régi berögződések és új lehetőségek között. Az esély arra, hogy legyen időd átgondolni, átérezni, reagálni. Akár meg – megállsz rajta, akár áthaladsz, akár visszafordulsz és másik útvonalat választasz.

Szeretem a hidakat. Van pár, melyek különös jelentőséggel bírnak az életemben. Vagy így vagy úgy, mégis fontossá váltak.

Nagy kedvencem a Millenium Bridge Londonban. Különös emlékek fűznek hozzá. Tudod, ott ahol elindulsz a Szent Pál Székesegyháztól Shakespeare Globe-ja felé. Amikor először sétáltunk át rajta – idén lesz pont tíz éve – tűzött a nap, hiszen forró augusztusi nap volt. A függő hidat 1998-ban kezdték építeni, pont, mikor a fiam született. A gyalogos hidat a londoniak „imbolygó” hídnak is nevezik, mert rövidebb időre a kilengések miatt a megnyitást követően le kellett zárni. Azóta korrigálták és rendben van. Szeretem, mert különleges. Szeretem, mert egyedi. Szeretem, mert London egyébként is a szívem csücske, ide pedig amikor csak alkalmam van eljövök és átsétálok rajta. Tiszta időben a Tower hidat is látni és alant a sötét Temzét. Ha félútról visszanézel, akkor pedig a Szent Pál kupolája csillan a napfényben.

Ha a szigeteken maradunk, említésre méltó a Glenfinnan Viaduktról. Tudom – tudom, ez nem híd, mégis….. Pár évvel ezelőtt hárman, csajok nekivágtunk Skóciának, autót béreltünk és kalandoztunk. Sok dolgot nem is terveztünk bele a programba, egészen egyszerűen, mondjuk úgy, „véletlenül” belebotlottunk. Mint a viadukt, amit én nemes egyszerűséggel hídnak nevezek. Fantasztikus látvány a Glencoe völgybe érve meglátni ezt a hatalmas építményt. Az 1800-as évek végén épült, csodálatosan illeszkedve a tájba. Ma is fel tudom idézni, ahogy a közeli apró dombra felkapaszkodtunk és csak ültünk ott hosszú percekig és csak bámultuk a hidat. Jó, viaduktot. (Mondhatnám, hogy a Harry Potter filmből is emlékezhettek rá, amikor éppen dementortámadás történt a Hogwarts Expresszen, de a filmet sajnos nem láttam. Ott tudtam meg, hogy ez a hely, az a hely.)

 

Másik európai főváros. Délre. Ismét kedvenc. Az Angyalhíd Rómában. Ücsörögni a közelében, inni egy jó kapucsínót vagy enni egy igazi olasz fagylaltot, s közben gyönyörködni a hatalmas fák árnyékából az Angyalvárban és a hídban. Próbáld ki. Ez a híd a Tevere fölött ível át, hét másik társával együtt. Ki építtette? Hadrianus. 134-ben lett kész, s számos megpróbáltatás érte már azóta, hogy elérte a mai állapotát. A nevét már Bernini angyalai miatt kapta. A rakpartján sétálni, leülni ott egy aprócska kis ’ristorante’ba a kinti családtagokkal, igazi élmény.

Ha egy picit, egészen picit távolabb utazunk, s még ott is útra kelünk, mondjuk egy apró busszal Kathmanduból a Chitwan Nemzeti Parkba, akkor útközben egy rövid pihenő erejéig érdemes megállni a függő hídnál. Egyik végén hatalmas bokrok, másik végén aprócska bódé, mely mini boltként üzemel. Alattad a mélység, hiszen a meder csak az esős évszak után teli meg vízzel, addig épp csak csordogál benne a folyó. Pihen. A híd hosszú, igazi élmény át és visszasétálni rajta. Rengeteg fölismerés jön, miközben éget a nap, fúj a szél, kapaszkodsz, figyelsz és csak úgy robognak a képek a fejben. Hihetetlen élmény.

Egy picit délebbre újra híd. Kanchanaburi. A híd a Kwai folyón. Kíváncsi vagyok, mi jutott most hirtelen eszedbe. Nekem még most is nehéz leírni. A helyet, még I. Rama alapította, de a japánok megszállták a második világháborúban. Ők kezdtek a halálvasút építéséhez, melyen az utánpótlást biztosították a császári seregek számára. Az emberi verejtékből épített hidat mindössze másfél évig használták, mert a légicsapások során megsérült. Több mint 16ezer szövetséges és több, mint 1000,000 thai, burmai, maláj és indonéz vesztette életét itt. Érdekes élmény átsétálni a hídon, ha ez már nem is az eredeti. Különösen, ha megrögzött idealista és pacifista vagy. Állni és nézni. Állni és olvasni közben a történetet. Állni és fotózni a csodaszép virágokkal, a visszatükröződő felhőkkel a folyó felszínén – kettős érzés. A múlt a mélybe zuhan, s mégis itt van velünk.

Miért szeretem a hidakat? Mert mindig önmagadhoz vezet, amikor átkelsz rajta. Ha nem sietsz, akkor van időd gondolkodni. Ha a másikhoz vezető utat keresed, oda is híd vezet. Nem egyformák persze, ahogyan a fentebb említett hidak sem egyformák. Sőt. Mégis mindnek története van. Van, amelyik pici, romos, be is nőtte a moha, s évek, évtizedek óta nem kelt át rajta senki. Majd rábukkanunk egyszer. Véletlenül. Van, amelyiken naponta ezrek haladnak át. Van, amelyik segít átkelni a zavaros folyam fölött, s van, amelyik az enyhülést hozó felhőszakadást várja, hogy alatta a meder végre megteljen az életet adó vízzel. Pont, ahogyan létezik híd két ember között is. Mégis mind más. Kinek egy mosoly, kinek az ölelés, kinek a beszélgetés, kinek a csönd. Mind – mind más. A lényeg, hogy építsük. Miért? Mert amikor elfogy a hit, amikor belefáradsz a próbálkozásba, amikor föladod – akkor nem híd épül; hanem egy móló.

Szeretettel

#GallaiJudit © 2014. Az írásokkal, fotókkal és az oldal nevével kapcsolatban a szerzői és minden jog fenntartva.