Intro májusra ❤

” (…) Semmit sem érzékelt. Mintha nem is létezne a külvilág, csak ők ketten. Álltak abban a hatalmas üres csarnokban, egy elhagyatott épület kellős közepén, mintha egy teremgarázs sokadik szintjén ragadtak voltak. Minden szürke, rideg acél körülöttük, ők ketten mégsem fáztak. Hogyan is fáztak volna, mikor összeért a homlokuk. Pontosan egy pontban forrt össze a bőrük, töltve a másikat, biztosítva így az áramlást. Az energiák csak úgy zúgtak egyik testből a másikba. Nem volt ebben semmi erotikus. Ebben erő volt és biztonság. Talán soha azelőtt nem érzett ilyesfajta bizalmat. Pontosan az az érzés volt, amikor tudod, ki a másik. Honnan jött és hova tart. Amikor nincs én és te, hanem van a mi. A nagybetűs Mi. Körülöttük érezte a többieket, a volt házastársakat és a gyerekeket. Mindet. Mind a négyen ott voltak és végtelen nyugalom áradt mindenkiből. Amikor érzik, hogy van egy bázis, ahol lehet jönni – menni, az ajtó mindig nyitva áll, s mint egy szigeten, itt is vizet lehet fölvenni. Jólesett ez az érzés, épp ezért volt hatalmas veszteség, mikor rádöbbent, mindezt csak álmodta. Hideg januári hajnal volt, mikor fölriadt és legszívesebben visszazuhant volna az előbbi álomba. Mivel erre nem sok lehetőség volt, elővette a telefonját és megkereste Péter profilját. Még félálomban pötyögte be a rövid üzenetet: „Minden rendben veled?” Fogalma sem volt, érkezik e majd válasz, hiszen nem ismerték egymást. Egyszer ittak meg egy kávét, amikor a férfi a segítségét kérte még karácsony előtt. De az ismeretségük ennyi volt, nem több. Ezért nem is értette, hogyan és honnan bukkant fel az éjszaka közepén pont az álmában. Aztán innen indult minden.

Megtöltötte a lelkét az álom felidézése még ma is, pedig már négy év telt el. Picivel több, mint négy. Még kimondani is sok, hát még megélni. Annyi mindent hátrahagyott ezalatt az idő alatt. Olyan volt az egész, mintha egy hullámvasúton ült volna, pedig világ életében rettegett a hatalmas szerkezettől és messziről kerülte. Most is mosolygott Eszter, ahogy visszatekintett az együtt töltött idejükre. Fent és lent folyton folyvást. Barátság, szerelem, beszélgetések, hallgatások. Új hét kezdődött. A reggeli nap sugarai szépen lassan megtöltötték a szobát. Ezért is szeretett itt élni, a kis domb tetején, ahonnan belátta a várost, s melynek ablakai minden égtáj felé néztek. A nap szinte mindig úgy indult, hogy csak állt és csodálta a felkelő nap által az égre festett szín kavalkádot. Hol mérges zöld volt, néha ezüstszürke hatalmas esőfelhőkkel, legtöbbször azonban mégis vörösen izzott. Kedvelte a reggeleket, hiszen új lehetőség, új tapasztalások, új élmények álltak előtte. Ez a reggel most mégis picit más volt. Most ébredt rá, hogy ismét eltelt egy év. A világot földre kényszerítő vírus miatt tulajdonképpen lelassult az élet az egész bolygón, mégsem vette észre. Élvezte, hogy otthonról dolgozhat, hogy elmaradtak a reggeli szaladós indulások, s egyszerűen csak jó volt otthon lenni. Jó volt csak lenni, még az apró homokszemek ellenére is, melyek olykor a cipőjében ragadtak. Most döbbent csak rá Eszti, hogy egy teljes év telt azóta, hogy elváltak útjaik. Mondhatnám azt is – gondolta magában -, hogy a hullámvasút kisiklott; mégsem ezt érezte. Csak azt a végtelen fáradtságot, amit tavaly ilyenkor. A szeretet most is ott volt benne változatlanul. Melegséggel töltötte el már a tudat is, hogy ezt az érzést megtapasztalta. Az, hogy megadatott neki legalább egyszer az életben, hogy a másikat valóban érezte, akár mellette volt, akár több ezer kilométerrel távolabb. Piszkosul fájt a lelke, ahogyan a napfelkeltét nézte, mégis elmosolyodott, amint átsuhantak a gondolatok szépen egyesével apró emlékképekként föl – föl villanva. Jólesett fölidézni mindent. (…) ” /Négy születésnap, 2020/