Kísérőink

Álljon itt kezdésként most egy zen történet:

“- Mi a helyes ösvény? – kérdezte a szerzetes a mesterétől.
– A szemed előtt van – hangzott a válasz.
– Akkor miért nem látom?
– Mert magaddal vagy elfoglalva.
– Mi a helyzet veled? Te látod?
– Amíg létezik számodra az, hogy “én”, meg “te”, nem veheted észre – mondta a mester.
– És ha már nem fog létezni a számomra “én” meg” te”, akkor végre meglátom a helyes ösvényt?
– Amikor már nem fog létezni a számodra az “én” meg a “te”, ki lesz az, aki látni akarja az ösvényt?”

A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság. (Buddha)
A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság (Buddha)

Az elmúlt napokban több olyan dolog történt velem, amely arra utalt, hogy a társas kapcsolataim ismét új irányt vesznek. Eddig is tudtam és éreztem, hogy nem lehet mindig mindenki velünk végig az utunkon – de az a tempó, ahogyan a változások bekövetkeztek nem volt ennyire gyors.

Ma megfogalmazódott bennem, hogy életünk különböző szakaszaiban egészen másképp éljük meg kapcsolataink változásait.

Vannak, akik bírálnak, kritizálnak és erőszakkal próbálják meg kivetíteni a másikra saját bizonytalanságukat, féltékenységüket vagy épp irigységüket. Számukra az élet egy robogó vonat, s nem veszik sem az időt, sem a bátorságot, hogy néha leszálljanak, esetleg lassítsanak és a tájban is gyönyörködjenek. Mindent és mindenkit birtokolni akarnak, még a másik gondolatait és érzéseit is. Nem veszik észre, hogy változunk és nem is akarják elfogadni a változást. Szerintük csak az a helyes, amit ők látnak, gondolnak – s ha valaki kilóg a sorból, azt mérhetetlen cinizmussal oktatják ki.

A másik csoport, aki oly mértékben ragaszkodik, hogy szinte már fullasztó. Nem tud meglenni a másik nélkül, legyen az barát vagy szerelem. Kapaszkodik mindenáron, saját függetlenségét és büszkeségét is feladva szinte szimbiózisban él a társsal. Hangoztatja, hogy nem tud meglenni egyedül, s minden felelősség a másikra hárít. Kapaszkodik, s húzza vissza azt, aki haladna…

A legfontosabb az lenne, ha mindannyian felismernék, hogy nem kísérhetjük egymást egy életen át. Vannak időszakok, mikor töltődünk vagy épp más fejlődési szakaszban vagyunk. Elkísérjük egymást egyik állomástól a másikig, de ezek a kapcsolatok nem egy életre szólnak. Adott időszak adott körülményei között támaszai vagyunk egymásnak, esetleg szövetségesei, vagy épp ellenségei.

Ha figyelünk és tanulunk, rengeteg tapasztalatot vihetünk magunkkal egy egy szakasz megtétele után. Észre kell vennünk és el kell fogadnunk a jót; a negatív élményeket pedig megbocsátani és elengedni. Így lesz egyre könnyebb és boldogabba a soron következő életszakasz.

Minden emberi kapcsolatnak feladata van. Meg kell találnunk a közös pontot, azt a szerepet, amit ott és akkor be kell töltenünk. Lehet ez barátság, szerelem, vagy csak egy tükör – ahol megmutatjuk a társunknak, merre is kellene tovább mennie. Olyan energiákat szabadíthatunk fel, ha minden megfelelés és görcs nélkül elfogadjuk ezeket az alkalmakat, hogy a további életszakaszban feltöltődve indulhatunk tovább.

www.tvn.hu_a5d1570839920c0123d4ebdab672bea5

Meg kell tanulnunk elfogadni és elengedni.

Meg kell tanulnunk, hogy nem bújunk a csigaházba, hanem nyíltan beszélünk gondolatainkról és érzelmeinkről, hiszen nem tudhatjuk, a minket ért hatás merre visz minket tovább utunkon.

Meg kell értenünk, hogy nem az a fontos, hogy találkozunk  e még, hanem hogy mit viszünk magunkkal….

 

Minden vélemény számít!