November elseje különös nap.
Emlékezünk, gyertyát gyújtunk, s megállunk végre egy pillanatra, hogy emlékezzünk.
Számomra ez a megemlékezés többszörösen átalakult, új értelmet nyert. Nagymamám ezen a napon aludt el örökre hosszú évekkel ezelőtt – a halála után két héttel az akkor népszerű musical, a Padlás egyik dalát énekeltük el a szalagavatónkon. Nehéz volt a szívem, de a dal tartalommal telt meg ott és akkor. Minden szavát magaménak éreztem.
Nem egészen két évvel ezelőtt Apa is elaludt örökre, talán már fentről vigyáznak rám, ránk, s terelgetnek minket jobb utakra. Nem véletlen, hogy azon a tavaszon a színház műsorára tűzte hosszú évek utána a Padlást ismét. (Említettem már korábban, nincsenek véletlenek.) Háromszor ültünk be a gyerekekkel egymás után. Nem tudtam nem odafigyelni minden egyes szóra, érzésre, ami új és új tartalommal telt meg.
Megváltoztam. Emlékezem. Nem csak egy napon az évben. Minden nap. Keresem, figyelem és érzem őket. Tudom, hogy vigyáznak ránk odafentről.