2016. november 27.

Repülés

1992 nyara. Ekkor repültem először, s az Élet nem tagadta meg önmagát. Igazán kalandosra sikerült. Megtapasztaltam, mire képes a szeretet, az önzetlenség és az összefogás. Hazafelé tartottam már az érettségi utáni nyaralásból, melyet a szüleimnek köszönhettem, mikor a hajó lerobbant és majd tizenkét órás késéssel érkeztünk a kikötőbe – ami azt jelentette, hogy lekéstem a repülőjáratom. A történetben a nehezítést az adta, hogy a 92es olimpiáról Barcelonából épp mindenki úton volt hazafelé. Egyetlen hely sem volt a gépeken.

S az önzetlenség? A hajón, mikor kiderült, hogy esélyem sincs a jegyet már módosítani, két ott dolgozó összedobta nekem egy repülőjegy árát. A kikötőből az utasok egymásnak segítettek eljutni kinek – kinek a célállomáshoz. Egy kedves házaspár ajánlotta fel, hogy a repülőtérre elvisz párunkat. A reptéren semmi jót nem tudtak ígérni, miután a gépen fél nappal azelőtt elrepült, csak azt, hogy várólistára tesznek – amennyiben egy hely megürül, azonnal szólnak. Sajnos, semmi többet nem tehettek, még akkor sem, ha ki tudtam volna fizetni, hiszen minden járat tele volt.

A kapott pénzből telefonkártyát vettem – ami a mai napig őrzök. Felhívtam a Ferihegyi Repteret, hiszen a jegyhez kapott kis borítékon ezt annak idején gondosan feljegyezték, s kértem a hölgyet, értesítse a szüleimet, akik akkor már elég régóta vártak – értesíteni viszont nem tudtam őket. Mobiltelefon? Facebook? Messenger? Még hírből sem voltak ismertek. El sem tudom képzelni, mit érezhettek, mikor megérkezett a gép, s nem voltam rajta. Azt már csak tőlük tudom, hogy megdöbbenve hallották a hangosbemondóban, hogy fáradjanak az információs pulthoz. Itt kapták meg a telefonszámát a telefonfülkének, ahonnan telefonáltam, s kapták meg a lehetőséget, hogy ott elérjenek. Leírhatatlan érzés volt, mikor megcsörrent a készülék, s hallottam a hangjukat. Megnyugodtunk mindannyian; én, hogy hazajutok bárhogyan is – ők, mert megtudták, hogy jól vagyok, s minden rendben van.

Még aznap helyet kaptunk egy helyes hölggyel együtt egy késő délutáni járatra, s átszállással ugyan, de hazajutottam. Akkor tapasztaltam meg életemben először az önzetlenséget, és az összefogást. Azóta hiszem azt, hogy nincs lehetetlen – csak maximum tovább tart. Hiszem, hogy ha összefogunk, bármire képesek vagyunk. Hiszem, hogy ha jót cselekszünk, akkor ugyanezt kapjuk vissza.

S mit tanultam még akkor? Türelmet. Hitet. Bizalmat.

Azóta számtalanszor kaptam lehetőséget, hogy repüljek. Nagyon fontos számomra és hihetetlen élmény minden alkalommal. Nem csak maga az utazás, a helyek, ahova eljutok, de maguk a repterek is. Emberek, akik adott időben, egy helyen, más – más kultúrából összetalálkoznak mindenféle előítélet nélkül. Beszélgetések, élmények, vagy csak egy mosoly. Látni és megélni a búcsúzás fájdalmát vagy a találkozás örömét.

Feledhetetlen élmény.