2018. szeptember 29.

párban

Az elmúlt pár hétben feltűnően sok kis és nagykamasz érkezett hozzám, akik egyszülős családban nevelkednek. Tele vannak tervekkel, álmokkal, tele érzésekkel, melyek valóban mélyről törnek föl. Őszintén beszélnek ezekről az érzésekről, melyek minden irányban szerteágaznak, pontosan ugyanúgy, ahogy az erek hálózzák be a testünket szépen, milliméterről milliméterre. Pontosan meg tudják fogalmazni, mit látnak, mit tapasztalnak és mit éreznek ebben a felgyorsult, majdnem széthullott világban, melyet teljes mértékben átsző ma már az elektronika. Rengeteg alkalommal rácsodálkozom, milyen élesen látnak bennünket, felnőtteket, a kapcsolatainkat. S mi több, a körülöttük forrongó és napról napra változó világot is. Szeretek velük beszélgetni. Hallgatok, figyelek, kérdezek, tapasztalok, átgondolom. Azt érzik, minden kapcsolatba ugyanannyit szükséges tennünk. Ha a másik nem tesz, hát ők sem.

S én mit tudok nekik ilyenkor átadni? Azt, hogy a párkapcsolatok nem fele – fele; fifty – fifty alapon működnek. Mindkét félnek kell bele pakolnia, minden nap. Előfordul, hogy az egyik aznap csak egészen picit, talán tíz százalékot tud nyújtani. Ugyanezen a napon a társának szükséges a hiányzót beletennie, szám szerint kilencvenet. Az eredmény így is kerek száz lesz. A következő napon ez majd fordul. Addig, amíg dinamikusan, vállvetve tudják ezt a harmóniát hozni, nincsen gond. A problémák, feladatok akkor kezdődnek, ha egyoldalúan csak az egyik tesz bele többet, hiszen elfárad. Ahhoz, hogy ez ne következzen be és ne kenyértörésre kerüljön a sor, esetleg elváljanak útjaik, pofon egyszerű a megoldás. Leülni és megbeszélni. Megölelni, megköszönni, bevárni. Ahol helye van a beszélgetésnek, a nyílt kommunikációnak, ott ez nem gond. S akkor nem maradnak sérelmek, ki nem mondott érzések, tüskék a lelkekben. gj

2018. szeptember 28.

Gesztenye

A vadgesztenye végigkíséri az életem. Hosszú éveken át a Kassai utcai fák alatt sétáltam haza, csodáltam, mikor virágoztak és szedtem a termését, mikor őszre fordult.

A gesztenyék minden évben a születésnapomon bontanak virágot. Már hetekkel korábban figyelem, vajon az időjárás hogyan fogja befolyásolni a virágzást. Pont a napján virít majd, picit korábban vagy esetleg pár nappal később.
Az elmúlt hetekben arra lettem figyelmes, hogy hiába volt még indián nyár, forróság, a gesztenye termése már bőven érett. Ma hazafelé tartva pedig már jól észrevehetőek voltak az út mentén a lehullott gesztenyék.

Mennyi minden történt azóta, hogy utoljára virítottak a hatalmas, árnyat adó gesztenyefák?

Felsorolni is nehéz.
Az elmúlt esztendők, számszerint éppen hat, önmaguk is a változásokról szóltak. Nem csak a körülöttem létező világ változott meg, de én magam is sok mindenben lettem más. Nyitottam a világ felé, amiért cserébe új barátokat, ismeretségeket és nem utolsó sorban élményeket kaptam a sorstól. Visszataláltam önmagamhoz, hosszú, fáradtságos munkával. Megérte. Hiszen …

… minden örök – csak a változás állandó …

Megtanultam, hogy az élet örök hullámvasút, hol fent, hol lent – a töltekezés és a tanulás váltakozásáról szól. Hosszú hónapok, évek után az élet az idén gesztenyevirágzáskor is új fejezetet indított el az életemben. Mindazt, amit megtanultam, amit tapasztalok, amit átadok másoknak – egy teljesen új síkon élem meg. Hálás azért, mert olyanok vesznek körül, akik valóban szeretnek. Akik nem számoltatnak el, vagy épp vetik a szememre, ha nem jelentkezünk minden nap – vagy épp ellenkező esetben, órákat beszélgetünk számunkra fontos dolgokról, eseményekről akár minden nap. A beszélgetéseinket mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk azelőtt. Megérezzük, mikor szükség van egymásra, s olyankor összezárunk. Osztozunk a gondolatainkban. A számonkérést hírből sem ismerjük. Őszinte és építő kritikával segítjük egymás fejlődését, elakadásait – s tartunk tükröt helyzetekben. Őszintén örülünk egymás sikereinek is. Hálás vagyok, amiért tabuk nélkül osztjuk meg gondolatainkat, érzéseinket, terveinket, vágyainkat vagy épp aggodalmainkat. Hálás vagyok, mert kockáztatunk. Hálás vagyok, amiért újra tudunk ölelni, nevetni és sírni. Hálás a türelemért, segítségért és bizalomért, amit ehhez kapok Tőlük.

A közös élmények pedig a beszélgetések mellett még jobban összekovácsolnak bennünket. Mennyi minden történt … számtalan utazás, színház és filmélmény, koncert, közös vacsora vagy főzés, csöndes séta vagy épp vízparton ücsörgés, hosszú éjszakába nyúló beszélgetés, felnőtt barátságok, összefonódott életek, kitalált gondolatok, rengeteg nevetés, pár soros üzenet, egy mosoly vagy összekacsintás, épp jókor érkező spontán ölelés, egy üzenet, szál virág az autóm szélvédôjén, s még sorolhatnám.

Nem is olyan régen arra a kérdésre kellett válaszolnom, hogy mire vágyom még. Pici gondolkodás után azt válaszoltam, hogy semmire. Mindenem megvan. Számba vettem ezt az elmúlt pár hónapot, hangosan felsorolva mindazt, amit megéltem, amit kaptam, ahol jártam, amit átéltem, amit megtapasztaltam, amiből tanultam – s hol van még az év vége.

Tudom, ha a változás útjára mersz lépni, ha mered vállalni a gondolataid és érzéseid, akkor megtörténik veled is.

Váratlanul.

Ez az érzés, amiért érdemes élni.

A gesztenyék pedig nemsokára újra virágot bontanak majd….

2018. szeptember 21.

Sok emberrel találkozunk nap nap után. Minden egyes találkozás, még a legapróbb, legrövidebb is nyomot hagy bennünk rövidebb hosszabb időre. Egy kellemes élmény után jó érzésünk támad még évekkel később is, egy kellemetlen, fájó találkozás számtalan dologban megakadályoz bennünket. Megakadályoz a továbbhaladásban, a fejlődésben, s abban, hogy örömmel éljük az életünket még a nehézségek ellenére is.

Amikor egy olyan embert ér csapás, aki számunkra valaha fontos volt, még akkor is, ha már nem vagyunk vele kapcsolatban vagy ő maga fájdalmat okozott nekünk – rossz nézni, látni, vagy épp hallani arról, épp a vesztébe rohan. Már nem teszünk semmit. Megakadályoz ebben mindaz a fájdalom, amit okozott; az a veszteség, amit azóta is érzünk, hogy sebet ütött rajtunk vagy épp annak az hiánynak a felidézése, melyet azóta is érzünk, hiszen lezáratlan fejezként cipeljünk magunkkal a múltunk ezen szegletét.

Legszívesebben utána nyúlnánk, s kiabálnánk: ne tedd! Igyekeznénk azonnal megmenteni, hiszen az érzések feltámadnak, melyeket elnyomtunk, elfelejtettünk, elrejtettünk. Lehet, épp rosszat kívánnál neki, mert ő is bántott téged? Csalóka helyzet. Miért? Mert mi sem tudjuk sokszor, mi okozunk másoknak egy – egy alkalommal, hiszen hányszor rejtjük el valós érzelmeinket.

Őszinteség a kulcs. Kimondani, meghallgatni, bocsánatot kérni, elfogadni, elengedni.

Ügyelj arra, hogy minden egyes találkozás után jobb emberként távozz, s azok is így érezzék, akiket magad mögött hagysz. Öleld meg azokat, akiket megbántottak, fájdalmuk van, veszteség érte őket. Szegődj társául azoknak, akik elveszettek. Szeresd a magányosokat. Sokszor előfordul, meg akarjuk őket érteni. Nem szükséges. Egyszerűen csak fogadd el őket úgy, ahogy vannak.

Én így teszek. Bár sokszor nehéz.

 

2018. augusztus 28.

 siker vagy bukás

 

Hányszor érezted már, hogy elbuktál? S vajon hányszor féltél attól, hogy el fogsz bukni, s ezért nem léptél, nem vágtál bele egy új útba vagy egyszerűen mondtál nemet. Amikor félsz a változástól, magától a jövőtől félsz. Amikor a sikertelenségtől félsz, egy falat vonsz magad köré, mely mindkét oldalról blokkolja az utad. Se ki, se be. Se előre, se hátra. Ez pedig fölemészt.

Hosszú évekig én magam is tartottam a változástól, s bár egyre jobban feszített a bezártság, szépen lassan a magam kudarcai alapján döbbentem rá, merre menjek, mit tegyek, s hogyan éljem meg a változásokat. A becsületes bukás sohasem szégyen. A félelem annál inkább. Ha ismered önmagad, a képességeid, azt, hogy miben vagy jó és hol van még mit fejlődnöd, akkor nagy csapások nem érhetnek. Fejlődni, továbblépni, s kiegyensúlyozottan élni akkor tudsz, ha megéled a változásokat. Ha mersz önmagad lenni. Ha kiállsz magadért, az érzéseidért, a tapasztalatodért, a gondolataidért. Értékeld a sikereid, hiszen a teljesítményed többet ér bármilyen nyereségnél. A sikert nem pénzben mérik. Ahol mégis, ott eleve elrendelt a kudarc – rövidebb – hosszabb távon, s egyenes út vezet a bukáshoz is, mely lehet anyagi vagy egészségügyi természetű is.

 

„Ha nem vagyok sebezhető, azaz senki nem bánthat, akkor nem is szerethet senki. Ha egyszer felveszem a páncélt, nem tudnak megérinteni. A védekezés az, ami megöl bennünket! Nem a támadás, hanem a védekezés a halálos. Szinte belepusztulunk a védelmező páncél viselésébe. A merészség, a vakmerőség, a bátorság gyakorlása az orvosság.” Feldmár

2018. augusztus 8.

örök

Örök a város. Minden út oda vezet. Megnyugvás kávé és fagylalt társaságában. A csöndes hét után a nyüzsgő metropolisz. Ismét távol, picit másként.

megnyugodni – élményeket gyűjteni

tó – tenger

tejes kávé – valódi latte

csönd – nyüzsgés

olvasás – gyaloglás

egyedül – együtt

barátokkal – kettesben

Éppen ez a szép mindenben – az örök változás, az állandó ellentét.

kérdések – válaszok

Kérdések. Életünk tele van kérdésekkel, melyekre választ várunk vagy épp keressük azokat. Számtalan alkalommal veszítünk ezzel értékes időt, hiszen minden választ meglelhetünk idebent, a lelkünkben. Az élet fontos kérdéseire a felelet mindig, minden körülmények között a kezünkben van. Épp elég csak megállni egy – egy pillanatra, elcsöndesedni, magunkba tekinteni, s valóban mindent megtalálunk, amire csak szükségünk lehet.

Azáltal, hogy elengedünk, szabaddá válunk. Nem csak a világot, de önmagunkat is felfedezzük, amikor csupán megéljük az életünk és nem harcolunk a létük ellen. Sem a címkék, sem az önző vágyak nem adják meg nekünk az örömet, hogy valóban megismerjük önmagunkat. A gonosz is kámforrá válik, ha nem figyelünk rá. A kedvesség és az együttérzés végül mindig győzedelmeskedik. Ezért nem számít, meddig uralkodik a gonoszság. Sokszor, sokféle módon érhet bennünket támadás, akármilyen irányból. Mit érdemes tenni ilyenkor? Támaszkodj az önbizalmadra és ne törődj azzal, mások mit mondanak, vagy épp gondolnak rólad.

A bölcsesség és az erő az alázatból és szeretetből táplálkoznak. Ők még csak hírből sem ismerik a manipulációt, rosszindulatot, gátlástalanságot, hazugságot és a titkokat sem. A titok mérgez. Szépen lassan csordogálva emészti fel tulajdonosát. Aki manipulál, a bizalmatlan. Aki rosszindulatú, az magányossá válik. A gátlástalanul vezet meg másokat, nem szeret senkit, még önmagát sem. Egész egyszerűen ezért csak szeress. Először önmagad, s akkor a világ is kinyílik, s szépen lassan eltűnnek mellőled azok, akiknek nincs helye már az életedben.

A változás nemcsak a javadra válik, de elkerülhetetlen is – még ha kényelmetlennek tűnik is. Így találod meg majd az egyensúlyod.

Mindig törekedj arra, hogy ne VALAMIT tégy és ne VALAKI légy. Mire lelsz ekkor? Azt a boldogságot, amire most még csak vágyakozol; talán erővel.

 

2018. augusztus 7.

 

Régóta vágytam arra, hogy a szabadságom egy részét egyedül töltsem valahol. Vágytam arra, hogy magam legyek – természetesen a könyvek és az írásaim társaságában. Évek óta ért bennem a gondolat, tettem is lépéseket, az élet azonban úgy hozta, erre nem került sor. Egészen mostanáig. Ahelyett, hogy messzire utaztam volna, a közelben maradtam – ahol minden adott volt arra, amire szükségem volt. Erdő, tó, aprócska kávézó, csönd napközben – ha arra vágytam, és esti beszélgetések társaságban.

Alapvetően városi ember vagyok. Fontos számomra mindaz, amit ad, amit adhat. Mégis, a város szépsége és kényelme ellenére gyorsan öregszik. Egyre inkább zavar a város zaja, a szennyezés és a mérhetetlen pusztítás és fölöslegtermelés, ami a mindennapjainkat határozza meg. A természet ezzel szemben nem csak gyönyörű, de a lelkünkhöz is szól.  Azt éreztem, itt az ideje elcsöndesednem. Átgondolnom az elmúlt hónapok történéseit, lezárni, elengedni eseményeket és embereket.

Minden nap korán indult, alkalmazkodva egymás ritmusához; mégis pont annyi alvást biztosítva, melyre szükségem volt. A mókus, mely csatlakozott a reggeli rutinhoz, s érkezett futva az udvarra – felüdülés. Figyelni, mennyire óvatosan és megfontoltan mozog. Figyel minden rezdülésre, mégsem vesz észre, hiszen mozdulatlan figyelem. A madarak, melyek reggel szokatlanul éberek. Az udvart szinte belakják a tűzrakótól a szalonnasütőig, hallani apró ugrásaikat az előtetőn, s látni, ahogy lécről lécre röppennek át a még hűvös reggelen. Olvasás. Minden mennyiségben. A regényektől a szakirodalmon át a Mama által nekem írt feljegyzésekig. Közben hatalmas séták a tó körül. Megható volt látni, ahogy a kacsamama a parthoz közel úszott. Kisétált, alaposan szemügyre véve a környéket. Apró, alig hallható hangokkal csalogatta fiókáit, akik meg is jelentek pár perc múlva, s immár hárman keresgéltek élelmet a víz közelében. A tó tökéletesen sima felszíne visszatükrözte az érzelmeimet, ahogy szépen lassan haladt előre az idő. Amikor megzavarta ezt a nyugalmat egy – egy csobbanó hal, az fogalmazódott meg bennem, hogy az életünkbe is így lépnek be a feladatok. Sokszor váratlanul, mindig más erővel, más irányból – rövid idő elteltével azonban ismét kisimul a felszín. Akár azért, mert megoldottuk a feladatot, akár azért, mert lényegtelen volt számunkra, hogy mélyebbre ássunk a helyzetben. S pont azt kellett megtanulnunk, hogy lényegtelen dolgokba ne keveredjünk bele. Az estéket a tücskök ciripelése töltötte meg és a kutya, amelyik mindig ugyanakkor jelent meg, kérte a jól megérdemelt simogatást, majd egy kicsit – egészen kicsit leheveredett közénk. Igazi feltöltődés minden egyes nap. Megállni picit a mindennapokban és helyre tenni a dolgokat.

Amikor azt érzed, szükséges elcsöndesedned, s szeretnéd nem csak önmagad, de a körülötted élőket is jobban megismerni, távolodj el a mindennapi élet zajától – telefon, internet, televízió. A természet ott van körülötted. Sétálj egyet, érintsd meg a fákat, tapintsd meg a leveleket, ülj le egy tóparton, bámuld a csillagokat, hallgasd a természet zaját. Segít megérteni mélységeket, és megmutatja, mit kell meglátnod. Különös érzés. Szinte megforgatja a körülötted lévő világot, rámutat összefüggésekre, megvilágít addig még homályos részleteket, egész egyszerűen helyére teszi a dolgokat. Az az idő, ami a természettel együtt töltesz a kezdetétől a végéig különös, mégis ismerős. Használd fel ezt a két elemet arra, hogy egészen a mélybe láss addig, amíg megkérdőjelezhetetlenül meg nem találod a válaszokat és összefüggéseket. Itt már nem lesz kétkedés benned, hogy ki vagy és merre tartasz.

2018. július 28.

félelem

Az elmúlt pár napban három olyan ismerőssel – baráttal beszélgettem, akikkel valaha szoros volt a kapcsoltunk, ám az évek elsodortak bennünket egymástól. Mindig tudtuk, merre jár a másik, épp mi történik vele, a hosszabb, mély beszélgetések kimaradtak ezen idő alatt. Most hirtelen, egymás követő napokon beszélgettünk órákon át. Három helyszínen, háromféle módon, három különböző életkorú baráttal, a téma ugyanaz volt. Különösen érdekes élmény és tapasztalás volt azt megtudni, ők milyennek láttak azelőtt és most.

“Az igazi szabadság és a megvilágosodott élet három oldala: kikerülni az ellenállást, az ítélkezést és a ragaszkodást.” Tolle

Szóba került a félelem. Félelem az egyedülléttől, vagy épp a rossz párkapcsolattól. Félelem a munkahely elvesztésétől, vagy a hiteltörlesztéstől. Félelem a társadalom megítélésétől, a kollégák nyelvétől, haragjától. Félelem az utazástól, a betegségtől, s még sorolhatnánk. Miért és mitől félünk? Ki táplálja belénk? Hiszen a kisgyermekben egészséges kíváncsiság és bizalom van. Nem fél megsimogatni egy kutyát, vagy az ismerősünk ölébe pattanni. Hogyan alakul ez ki, s milyen hatása lehet a mindennapjainkra?

Féltem e? Féltem bizony, De mennyi mindentől. Aztán eljött az idő, hogy szembe kellett néznem a démonjaimmal, mert nem jutottam előre és éreztem, bármennyire is akarok erővel dolgokat, csak a gödröt ásom mélyebbre magam alatt. Eljött az a pont, amit úgy hívunk: az elég. Elég volt a félelemből és abból, hogy túlaggódtam a dolgokat. Aprólékos, fáradtságos munkával, lépésről lépésre haladtam előre. Út közben megismertem önmagam, a rejtett képességeim, a határaim, a lehetőségeim, a fejlesztendőimet, s ezernyi mást is.

Már nem félek olyannak lenni, amilyen valójában vagyok. Bármikor beismerem a hibáim. Elmesélem, hol hoztam fájdalmas döntéseket, illetve olyanokat, melyeknek a következményei súlyosak lettek. Mindannyian hibázunk; azonban kevesebben tesszük jóvá, ismerjük fel, vagy be. Sokan nem beszélnek ezekről, inkább lehallgatják, mintha meg sem történt volna. Nem félek kimondani a véleményem, sőt, ha szükséges a beszélgetés folyamán képes vagyok változtatni rajta – amikor az érvek, ellenérvek meggyőznek. Nem páncélt növesztettem, ami alatt fejlődni, növekedni nem tudok – ezért vállalom, ha valamiről a véleményem változik. Minden változik körülöttünk, folyamatosan, néha iszonyatos tempóban, alkalmazkodunk ezekhez nap mint nap. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az értékrendem változna. A gondolataim és érzéseim őszintén fogalmazom meg, amikor szükséges. Nem rejtem el az érzéseim, ami sokszor ijesztő, hiszen ma nem divat megmutatni és feltárni a lelkünket. Kiszanálhatnak és visszaélhetnek vele? Valóban. Nézd meg, kik teszik ezt. Számítanak? Ugye nem.

Félni attól, hogy nem szeretnek? Gondold csak át. Akik nem szeretnek, mind tartanak tőled, s egyszerűbb mondvacsinált dolgokat kreálni azért, hogy elverjenek maguktól, minthogy a saját érzéseikkel szembenézzenek. Pont ezért, ma már azok vesznek körül, akik számítanak. Ez is hosszú folyamat volt. Azok, akik elvártak, akik szövetségest akartak maguk mellé, amíg megerősödnek – ők elmaradtak. Maguktól, a körülményeink változtak vagy én hoztam meg a döntést – változó. Haragszom e rájuk vagy bánok e valamit? Nem. Szeretettel gondolunk rájuk és mindarra, amit megtanítottak nekem. Az emlékek, a közös élmények továbbra is az életem részei – az utunk azonban már másfelé megy.

Félni a holnaptól, a jövőtől? Nem teszem. Nem tudom, mit hoz, mit hozhat a következő nap. Azt tudom, ha ma mindent beleteszek abba, ahol éppen vagyok, nyugodtan hajtom álomra a fejem. Ennyi pont elég a következő naphoz.

Nos ezt osztottam meg velük is.

 

Szeretettel

2018. július 25.

 

<… A szeretetben, mondják az angyalok, titkok nemcsak azért nem léteznek, mert nem mondjátok ki őket, hanem azért sem, mert ha valódi a szeretet, a másik akkor is tud rólatok mindent, ha sohasem mondjátok ki. Ha valóban szerettek valakit, benne jártok, érzitek, amit érez és tudjátok róla nemcsak azt, amit valaha tett, hanem azt is, amit csak ezután fog elkövetni …>

Világunk olyan hely, mely folyamatosan visszhangozza a történéseket. Ha haragot vetünk a világra, az visszatér hozzánk, ha viszont szeretetet sugárzunk, akkor szeretet tér vissza hozzánk. Hányszor, de hányszor nem értettem, mi tesz bizonytalanná, mi okozza bennem a félelmet és a kételyeket. Törtem a fejem, hogyan kerültem bele adott szituációba, s azon, mit is kell akkor és ott megtanulnom. Sokszor a hitem lendített át ezeken a holtpontokon, a türelem és az, bíztam abban, hogy lehet picit több időre lesz szükségem, de megtalálom azt, amire hivatott egy – egy kapcsolat, helyzet megélése. Hol csordultig tele volt a szívem, hol a lelkem sajgott, hol szárnyaltam, hol összetörtem. Olyan hullámvasútra ültem, ami telis tele volt féktelen kanyarokkal föl, s le.

Nem volt ez tavaly ilyenkor sem másként. Egy hosszú barátság ért véget tavasszal, hiszen az alapok, melyekre építettük, ingoványos talajra épült. Tartották a pillérek, a beszélgetések, az élmények, a közös utazások, mégis hiányzott valami. Nem volt bennem harag, csupán fájdalom. Szeretettel engedtem el, mint ahogy egy héliumos léggömbbe kap a szél és röpíti messzire. Bele sem gondolunk, hol érhet földet, csak csodáljuk, ahogy tovaszáll.

Akkor már rég tudtam, hogy a szeretetet nem lehet követelni, hiszen akkor elveszíti szárnyait. Hogyan tud majd szárnyalni? Ha röghöz kötjük, akkor nagy szomorúságot és hatalmas szenvedést hoz magával. A szeretet nem köthető feltételekhez sem, s nem is várhatunk tőle semmit. Önmagáért a szeretetért érdemes szeretni, s nem jutalomért vagy bármiféle eredményért. Ha csak egy szemernyi indíték is van benne, a szeretet, a szerelem már nem lesz képes felhőtlenül járni az útját. Maga az ok vagy szándék fogja korlátozni, s szabja meg majd a határait és korlátait. Ezért engedtem el, mikor arra volt szükség. Hittem abban, hogy szabadságra vágyik, kalandra, új élményekre. Annak ellenére, hogy szerettem, útjára engedtem, mert elfogadtam, joga van a hitének megfelelően cselekedni. A tolerancia nem csupán az, hogy elfogadjuk mások különbözőségeit, hanem azt is, hogy készek vagyunk szeretni azokat, akik teljesen másként, más normák szerint élnek. Elvárás nélkül.

A tiszta, egyszerű szeretetnek azonban nincsenek határai vagy gátjai; ez maga a színtiszta ujjongás, gazdagság, maga a szív illata, aromája, zamata. S csak azért, mert nincs vágy a végső eredményre, még nem jelenti azt, hogy eredménytelenül is végződik majd; többszörösen térül majd meg, hiszen amit adunk, az a tiszta érzés tér vissza hozzánk kamatostól. Nem csak a tihanyi domb, de az egész világ is visszhangoktól hangos hely. Ha mérget küldünk szét, akkor az tér vissza; ha viszont szeretetet, akkor a szeretet térül meg többszörösen. Ez egy teljesen természetes folyamat, még csak gondolkodnunk sem kell ezen. Elég érezni. S vissza is tért.

<… szelídíts meg engem.
– Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a Kis Herceg.
– Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka.
– Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy,
ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz …> ase

 

Alapok. Mint ahogyan a ház épül. Ott kezdődik minden. Kiásni, megépíteni együtt. Bizalmat építeni rá erős falakból. Folyamatosan. Megbocsátani és elengedni a félelmeket. Nehéz. Hogy a viharba ne lenne az. Müller is azt mondja: “A szeretet lényege az együtt..” Megélni a mindennapokat. Logisztikázni az idővel, az energiával, s közben tolerálni, elfogadni, elengedni, kimondani, meghallgatni, kérdezni, csöndben maradni, dühösnek vagy épp fáradtnak lenni, néha félni, kicsit elbújni, megölelni vagy épp rohanni. Senki nem mondta, hogy könnyű. Senki sem tanította, magunknak kell(ett) rájönni, hogyan is működik. Szövetséget építeni, melynek erősek a falai, s nem hatol át rajtuk a sem eső, sem szél, sem hirtelen feltámadt vihar. S ahol nem kísértenek már nap mint nap a múlt árnyai. Néha felbukkannak, de már együtt hagyjuk magunk mögött őket.

S mit kívánok? Még sok hasonló napot, mint az elmúlt háromszázhatvanöt. Minden esőcseppjével és néha égető napsugarával. Elég pont ugyanennyi mindenből, amit eddig kaptunk. Elég, hiszen mi többre vágyhatunk, mint találni valakit, akinek a lelkére bízhatjuk magunkat, s kinek a jelenléte elég ahhoz, hogy tudjuk, merre tartasz, s mire van szükségünk. Aki szól, mikor utat tévesztünk, vagy csak megvárja, míg visszatalálunk. Aki tudja, mire vágyunk. Megdorgál vagy visszajelez. S az is előfordul, hogy szól, elfeledkeztünk valamiről. Megszámlálhatatlan sérülést hozunk magunkkal mindannyian, s keveseknek adatik meg, hogy ezt együtt küszöböljék ki. Azt, hogy együtt tanuljuk meg, mit szükséges másként cselekednünk, hogy előre haladjunk.

Csak úgy.

2018. július 20. péntek

 

minden szuper?

Az utóbbi időben egyre jobban feszít, ahogy magam körül látom, mennyire igyekeznek gyerekek, felnőttek, nemre, életkorra, társadalmi helyzettől függetlenül megfelelni egy képnek, melyet a világháló közvetít feléjük. Mosolygós arcok, számtalan új szerzemény, legyen az tárgy, luxusutazás vagy épp ruhaköltemények. Abban a pillanatban, hogy te meg mersz nyílni, mersz beszélni a gyengeségeidről, a félelmeidről, a szomorúságodról vagy épp arról, miért estél kétségbe – magadra hagynak. Egy közösség képes kivetni magából, hiszen nem tud a helyzeteddel mit kezdeni. Képtelen kérdezni, melléd ülni, meghallgatni, hiszen akkor szembesülnie, s talán beszélni is kellene a saját életéről. Ezek pedig már érzések, melyek mélyen gyökereznek. Szükséges hozzá a bizalom, hiszen meg kell nyílniuk. Szükséges hozzá a kommunikáció, hiszen szemtől szembe kell megfogalmaznia gondolatokat, érzelmeket, s arra azonnal látod, a másik mit reagál. Marad számukra tehát a csupa színes világ bámulása, melyhez alkalmazkodva ők is megalkotják a sajátjukat. A háttérben húzódó bánat, szomorúság és hazugság pedig csak gyűlik, mint a szőnyeg alá söpört szemét.

Azt vallom, nyíltan és őszintén szükséges ahhoz beszélnünk, hogy hiteles maradjunk. Én is jártam már ott, ahol évekig a szépen mutattam kifelé, pedig még csak közösségi háló sem volt. Ösztönösen jött, hogy meg kell felelnem, akár erővel is. Aztán eljött az a pillanat, amikor rádöbbentem, az, ha elmesélem, bánt valami, nem minden esetben panaszkodás. Azzal, hogy megosztom valakivel a velem történteket, semmi gond nincsen. A nyíltság nem probléma. A szőnyeg alá söpört buckában pedig egyszer mindenki hasra esik.

„Az embernek nem kell mindig jól járnia! Nem kell minden helyzetből nyertesen kikerülnie! Aki ezt a kényszert el tudja engedni, az belsőleg nagyon szabad lesz. Az élet hosszú, bele kell, hogy férjenek vereségek, összeomlások, újrakezdések is. És ennek során új aspektusai nyílnak meg a dolgoknak, amelyeket csak alulnézetből lehet látni.” pp

2018. július 19.

 

“Talán a hétköznapok is olyanok (…), mint a látás vagy a csend – az ember észre sem veszi, milyen értékesek, míg egy napon el nem veszti őket.” cc

mese

Zsu elmúlt negyven. Maga mögött tudhatott egy hosszú házasságot, melyben először azt hitte, boldog lehet. Boldog? Talán a szó valódi jelentését akkor még nem is tudta. Hitte, boldogok lehetnek együtt, hiszen a semmiből indultak, s szinte mindent együtt raktak össze lépésről lépésre. Mire rádöbbent, hogy nem így van, elillantak az évek. Évtizedek. A gyerekek nőttek, a lehetőségek pedig szépen lassan a semmibe tűntek. Tette a dolgát minden nap, s egyre inkább érezte, hogy a felszín tartja már csak fent. A munka, melyben talált örömet. Abban, hogy másoknak segít, másokra figyel. Ez töltötte fel, s közben észre sem vette, vendég a saját életében. Görcsösen akar megfelelni szülőnek, társadalomnak, gyerekeknek. Az életnek. Azt, hogy mire vágyott, talán magának sem ismerte be.

Zsu elmúlt negyven, s maga mögött tudott egy rövid, de szenvedélyes kapcsolatot. Ahol amilyen magasra csaptak a lángok, olyan gyorsan porig is égett mindent. A szó legszorosabb értelmében fölégett minden mögöttük. Nem tudtak és nem is akartak megküzdeni a démonokkal, melyek mind a kettejüket körbevették. Menekült e? Talán igen. Hiszen a szabadsága volt a tét. Sosem bírta a béklyókat, s az, hogy a munkája, a barátai látták volna kárát, nem érte meg. Ilyen áron a rövid „boldogság” sem kellett. Megtanulta a leckét, s bár egy percét sem bánta, tudta, hogy ennek így kellett történnie. Így, hiszen mindenki valamilyen feladattal lép az életünkbe. Itt tanulta meg, mi is érték számára. Itt tudta kimondani, mire vágyik igazán. Mi az, amiről nem tud lemondani.

Zsu elmúlt negyven, s elérkezett a pillanat, amikor már tudta irányítani a hajóját, hiszen képes lett egyedül is befogni a szelet a vitorlába. Tudta, merre tart – véget ért az eszeveszett évekig tartó bolyongás. Tudta, kik maradnak a fedélzeten, s kik azok, akiknek szeretettel búcsút int. Tudta, hol kell rövidebb – hosszabb időre kikötnie, hogy vizet vegyen fel, hol tanulhat, s azt is, hol tudja kamatoztatni a tudását. Hitt a szélben, ami segítette. Hitt a napsütésben, mely olykor – olykor ugyan égette, mégis jólesően melegített föl a levegőt. Hitt az esőnek, mely lecsöndesítette háborgó lelkét. S mindig meglátta a szivárványt még akkor is, mikor hosszú viharból keveredett ki.

Váratlanul szegődött mellé az útitárs, aki végtelen türelemmel megmutatta neki, melyek azok a csomagok, melyeket szépen lassan a tengerbe kell eresztenie, mert nem szükséges már tovább cipelnie. Csak hátráltatja a fölösleges rakomány. Fölismerte benne első percben a mélyen rejtegetett lelket, hiszen őt is megtépte az élet vihara. Együtt tanultak meg számos dolgot, melyet előző útjaikon elveszítettek. Együtt tanultak meg bízni és szeretni. Elkerülni a vihart, majd áratlanul megélni, mikor lecsapott. Megmászni hegyet és uralni az óceánt. Együttműködni, kimondani, kérdezni, csöndben maradni. Mennyivel másabb ezt a lángot együtt életben tartani.

Mindene megvolt hát. Tapasztalat, tudás, érzések. Munka, élmények, gyerekek. Fölfedezések, beszélgetések, barátok. Leckék, viharok, tanulságok. S ekkor jött a felismerés. Abba a nyugalomba, mely körülvette már nem fér bele egy kisgyermek. Bármennyire szeretné, vágyik rá, nem lehetséges. Akkor, mikor megtalálta azt a társat, akivel jó lehet ezt is megélni. Az első perctől addig, amíg kirepül. Nem teheti, hiszen az évek elteltek, fölnevelte a sajátjait, s nem akart már idős fejjel bankettet szervezni. Nem, hiszen emlékszik a bár örömteli, mégis hosszú álmatlan éjszakákra. Önző? Nem hiszem. Fontos lett számára a nyugodt pihenés, a gyerekekkel töltött vakáció, ahol már ők is a maguk urai. Csak nézni őket, ahogy játszanak, főzni nekik vagy csak beszélgetni velük.
Örülni annak, hogy már „nagyok”. Tudta, lassan eljön majd az unokázás ideje is – még ha odébb is van, amikor újra érezheti az apró talpakat a kezeiben, s beszívhatja a babaillatot. Mégis. Mindazok ellenére, hogy tisztában volt az életével, a körülményeivel, szinte fájt a felismerés, hogy az a lehetőség nincs már. Pont most nincs. Amikor minden alkalmas rá. Amikor a háta mögött megélt ismeretek és tapasztalatok, s az érzelmek, a biztonság adott. Amikor van támasza mindahhoz, amire ilyenkor csak szükség van. Neki és egy kisgyermeknek is. Érzik e ezt más nők? Beszélnek róla? Vagy egyszerűen csak elfogadják a tényt, besöprik a szőnyeg alá, s mennek tovább? Vagy kimondják, s megélik. Ezt is.

Mindennek meg van a maga ideje. Tudta jól Most annak, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen. Annak, hogy mindent, amit eddig megélt, a helyére tegye. S annak, hogy ott legyen minden gyermek számára példaként. Lehet változtatni, másként csinálni, nem megbánni, tisztelni és bízni. Megbeszélni. Jóvá tenni. Egyszerűen csak szeretni.

Mégis fájt. Nagyon. Pedig értette. Csak előbb megélte valahol mélyen. Milyen lett volna, ha …

“Rádöbbentem, hogy csak egyet nem lehet elvenni az embertől: belső biztonságát. Ez pedig hitből, fegyelemből, akaratból, tudásból, emberségből áll, és talán abból, hogy az ember, amíg lélegzik, soha semmi rosszat nem fogadhat el véglegesnek.” sZé