Gallai Judit bejegyzései

2018. május 11.

 

Egy év telt el ismét. Egy év, mely meghozta az új mérföldkövet minden szempontból. Egy olyan mérföldkövet, mely hasonló a hat évvel ezelőttihez. Mely a sarkából kifordult világot szépen lezárta és új fejezetet nyitott. Most végre nem ijesztő visszatekinteni az elmúlt évre, s nem is úgy dübörgött el, hogy észre sem vettem. Szépen lassan csöndesedett el, s hozta el a várva várt belső nyugalmat. Semmivel sem dolgozom kevesebbet, mégis kipihenten ébredek, nem darálnak be a mindennapok és nem őröl a mókuskerék sem be. A feje tetejére állt világ, melyben nehezen találtam a helyem, szépen talpra állt.Mi történt mégis ez alatt az év alatt?

Minden élményt – legyen az jó, kellemes, vagy épp kevésbé az, mélyen megéltem – megélem. A belső hangra figyelek, mit súg. Arra megyek, merre a fejlődést érzem, s nem hagyom, hogy bedaráljon a mások által támasztott elvárás vagy épp számonkérés. Nem volt fájdalommentes, hiszen tűntek el kapcsolatok, szakadtak meg barátságok. Akik számítanak, akik nem megváltoztatni akartak, hanem támogatólag mellettem álltak, ma is itt vannak. Tavaly ilyenkor még eszemben sem jutott, hogy ilyenkorra új munkahelyen dolgozom és kisimulnak a mindennapjaim. A vidámság, a nevetés, a kötődés, a törődés, az odafigyelés megmaradt. A színpad lett más. Értelmet nyert mindaz, amit megtanultam korábban, hogy nem másoknak, hanem magamnak felelek meg. Minden döntésemben benne vagyok én is. Megállok és átgondolom, ha valami fáj, ha valami bánt és akkor is, amikor határtalan boldogság és öröm árad szét bennem. Sokszor fordul elő, hogy egy – egy helyzetben tovább maradok, pontosan addig, amíg nem érzem biztosan azt, valóban lépnem kell. Vállalom viszont az ezzel járó esetleges felelősséget, az örömet vagy épp a fejlesztendő feladatot. Sosem élem meg kudarcként az eseményeket, s feladni sem igen szoktam. A lényeg, hogy tiszta tekintettel és egyenes gerinccel tudjak továbblépni, amikor szükséges. Átgondolva, határozottan. Az érzelmi hullámokat megélem, s tudok segítséget kérni. Megtanultam, hogy bár a kívülállóknak ez ijesztő, ők máshol tartanak az életükben, s ezért nem értik meg. Eltűntek az akadályokat, s helyettük feladatokat kapok. Meglátom a lehetőséget és az esélyt a tanulásra, fejlődésre egy – egy nehéz helyzetben is. Tudom, hogy nem végződik minden mindig teljes sikerrel – azonban a közben felmerült nehézségek is tanulásra ösztönöznek. Új utak keresésére sarkallnak.
Bátran kockáztatok és kimondanom a kétséget, megfogalmazom a félelmet. Tudok újra ölelni, nevetni és sírni. Meglévő barátságaim elmélyültek, megszilárdultak. Néhány régit elengedtem és megéltem veszteség nélkül azért, hogy méltó módon tudjuk lezárni őket. Megértettem, hogy egy adott életszakaszon társai, barátai voltunk egymásnak, az utunk azonban más irányt vesz már.

Lehetőségem nyílt világot látni, utazni, tapasztalni. Köszönöm Anya, hogy mellettem állsz, és a háttérből támogatsz; hagyod, hogy szépen csöndben találjam meg a válaszokat a fel nem tett kérdésekre és a mindig friss virágokat hagysz a vázában.

Ma már azok vesznek körül, akik nem számoltatnak el, vagy épp vetik a szememre, ha nem jelentkezünk minden nap. A beszélgetéseinket mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk azelőtt. Megérezzük, mikor szükség van egymásra, s olyankor összezárunk. Őszintén örülünk egymás sikereinek. Fél szavakból is megértjük egymást. Elég egymásra néznünk, s tudjuk, hogy csendre, ölelésre, zsebkendőre vagy épp egy kocka csokira van szükségünk.

Köszönöm az élményeket, a kérdéseket, a kritikákat, a hosszú éjszakába nyúló beszélgetéseket, az utazásokat, a színház és filmélményeket, a koncerteket, a közös vacsorákat, a csöndes sétákat, a kitalált gondolatokat, a rengeteg nevetést, a félszavakat, az épp jókor érkező spontán öleléseket, a szeretetet, bizalmat, a szívecske alakú felhőket, köveket.

Külön köszönöm a békéset, a forróbögréset, a hideg limonádésat, a vörösborosat, a fáradtan ölelőset, a hangosan nevetőset, a szépen szeretőset, a fényben ragyogósat, a betegen ápolósat, a társasjátékosat, a kártyázósat, a huszinharmadikánkávézósat, a halkan suttogósat, a sokat együtt főzőset, az összetartozósat.

Jövőre, Veletek, máshogy.

2018. május 9.

Sokszor mesélek az utazásaimról, az ott szerzett tapasztalatokról, élményekről. Hálás vagyok, hogy megtehetem. Amikor utazom, legyen az bárhol, mindig elcsodálkozom újra és újra, milyen lenyűgöző a Föld, ahol élünk. Elég csak csöndben ülnöm és rácsodálkozni a természetre, mit is alkotott. Belém égett a véletlen elénk táruló havas hegycsúcs július közepén. Ott a hegy lábánál található az elesett katonák emlékműve. Körbevéve a tekintélyt parancsoló magaslatokkal. Egy hely, ahol nem számítasz ennyi érzelemre szempillantás alatt. Ahol a természet vigyáz a már eltávozottak lelkére. Ugyanilyen felemelő érzése egy napfelkeltéhez sietni a tenger parton hajnalban. Mikor sok nemzetből gyűlünk össze egy párás hajnalon, hogy megcsodáljuk az izzó gömböt, ahogy méltóságteljesen előbújik a horizonton. A Föld gyönyörű. Amikor elkezded élvezni a szépségét, boldogság tölt el. Tavasszal a virágok illata, nekem a gesztenyefa; a madarak csicsergése vagy a csillagos égbolt. Télen a hatalmas hótorlaszok, mikor nem tudok hazakeveredni, vagy épp egy éjjeli autózás a hóviharban elemei energiákat szabadít fel. Ősszel a megannyi szín, amit lefesteni is nehéz. A nyári villámlás a Balatonnál, miközben a forró levegőt kavarja a szél. Minden apró részlet mérgezővé válik, s egyszerre a pokolban érzed magad, ha nem csodálkozol rá arra, mit is kaptunk ajándékba függetlenül attól, hol élsz. A saját döntésed, a saját érzéseid határozzák meg a hozzáállásod. A te saját belső átalakulásod változtathat ezen. Még helyváltoztatás sem szükséges hozzá.

2018. április 26.

‘Hogy vagy most?’

‘Milyen jogon kérdezed meg, ha úgysem érdekel a válasz. Miért kérdezed, ha csak udvariasságból teszed?’

‘Most megbántva érzem magam, hiszen ha nem érdekelne, mi van veled, nem kérdezném meg. Mivel őszintén érdeklődöm, hát feltettem neked ezt az egyszerű kérdést.’

Rövid és gyors, pörgős mondatok egymásutánja. Megdöbbenve hallgattam a “vádakat” egy csoportos foglalkozás elején. Mennyi megbántottság, mennyi sérelem van ebben a pár szóban. Adott is témát ez mindenkinek ott és akkor, hosszú percekig.

Hányszor tesszük fel egymásnak a kérdést, s már látjuk is, a másikat valóban nem érdekli a válasz, szinte gépiesen teszi fel a kérdést. Hamarabb érdekli a másikat, mit dolgozol, mennyit keresel, hol laksz, házas vagy e, vannak e gyerekek. Csupa – csupa ‘kötelező’ program és kérdés.

Amikor fontos valaki és figyelsz rá, meg sem kell kérdezni, hogy van. Látod. Nem kell faggatni, elég csak pici időt hagyni neki, ha csöndre vágyik. Vagy leülni mellé. Vagy hagyni, magától mondja el. Nem kioktatni, hanem elmondani az érzéseid.

Voltak körülöttem is olyanok, akik sokszor nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, ha változott valami körülöttem. Azt sem vették észre, hogy nem faggatom őket sem a múltjukról, sem a jelenükről. Nem tettem szóvá, ha nem vezettek be a baráti körükbe, melyről oly sokat meséltek, s amit látni nem, mindig csak hallani lehetett. Meghallgatni egy bölcs barát szavait magamról, akivel sosem találkoztam. Feltűnt e nekik, hogy megéreztem, ha nehéz napjuk volt és meghallgattam őket, de nem meséltem akkor magamról. Feltűnt e, hogy nem adtam ki a velem megosztott infókat. Sokszor a legapróbb dolgok fölött siklunk el a perc törtrésze alatt.

Az élet nem bevásárlólista, ahol teljesíteni – pipálni kell az elvégzett feladatokat. Élnünk szükséges. Útközben boldognak lenni.

Kérdezi e valaki Tőled, boldog vagy e? Elégedett e? Merre tartasz? Miben segíthetek?

2018. április 19.

 

napsütés zivatar szivárvány

Hálás vagyok az sorsnak, mert minden lehetőséget megad arra, hogy olyan életet éljek, melyre vágyom. Ma már felismerem őket és élek is velük. Nem hibátlan, nem mentes a buktatóktól, mégis tökéletesnek érzem. Minden nap adott a feladat, néha napján nehezített menetben, mégis minden egyes napon kapok legalább egy aprócska jelet arra is, hogy a befektetett idő és energia megtérül. Minden nap van legalább egy olyan pillanat, amikor maradéktalanul megtapasztalom a boldogságot. Legyen ez egy mókus, szájában az éppen elcsent élelemmel, ahogyan megkapaszkodik a fa törzsén, amikor az autóm mellé lépek a munkanap végén. Akár egy felnőtt tanítvány, aki amikor megpillant csak hozzám lép és megölel, majd hozzáteszi: igazad volt, most már minden rendben lesz. Esetleg a kamasz hetedikes, aki széles mosollyal üdvözöl: jóóóóó reggelt, tanárnő. Vagy épp az, amikor egy boldogságos, mégis végtelenül nehéz és viharos hét után csak ülök és csodálom a természetet. Igyekszem magamba szívni a pillanatot, magamba zárni azt, ami ott és akkor körülvesz. A tájat, a kristálytiszta levegőt, a szeretteim, akik épp körülvesznek, s aszok is, akik nem lehetnek mellettem és az érzést, mely átjárja a lelkem.
Tisztelem a természetet. Mindig lenyűgöz a hatalma. Megkaptam a lehetőséget már számtalanszor, hogy megcsodáljam akár a mérhetetlen magas hófödte hegycsúcsokat, összetalálkozzak a tenger irdatlan erejével vagy hadakozzak a mindent elsöprő szinte orkánerejű széllel az óceán partján. Mindig megdöbbenek azon, mit is kaptunk itt a földön ajándékul magunk köré. Ilyenkor jut eszembe kiváltképp, amikor ez a látvány tárul elém: balról a szivárvány, szemben a szakadó eső, mialatt jobbra a nap süt le.

Pontosan úgy, ahogyan a mindennapokat éljük. Hol fent, hol lent. Hol feladat, hol pihenés. Örök körforgás. Rajtunk áll, hogyan sáfárkodunk a kapott lehetőségekkel. Beleállunk és vállaljuk a kockázatot vagy homokba dugjuk a fejünket és bólogatva arrébb állunk. Az elmúlt időszak számomra rengeteg feladatot és kockázati lehetőséget biztosított. Számtalan dologra döbbentem rá újból, s cselekedtem másként, mint azelőtt. Ezeket osztom meg veletek a közeljövőben, szeretettel.

2018. április 17.

 

sok

Mit is jelent ez a szó? Mi sok? Az idő, a pénz, a türelem, az energia. Mennyi időt pazarolunk el naponta apró – cseprő dolgokra. Mennyit bosszankodunk? Mennyi pénz folyik ki sokszor a kezünk közül, mikor meggondolatlanul költünk, nem élményekre, hanem haszontalan tárgyakra. Mennyit utazunk. Munkába és haza. Mennyi energiát ölünk egy helyzet megoldásába, akkor is, amikor már elengednünk kellene végre és megérteni, nincs tovább. Amikor igyekszel konfliktusokat elsimítani nyílt és egyenes beszéddel, de cserébe csak támadást kapsz. Mennyi felesleges energia, amikor már nem jelzed a másiknak, hogy azzal támad, ami pont az ő gyengesége is. Amivel nem tud és nem is akar szembenézni.

Sokan vagyunk. Sokan, akik nem állunk a sorba. Akik picit másként gondolkodunk, és nem rosszul. Mennyire más a megfogalmazás? Sokan, akik változunk és lépünk. Sokan, akik kimondjuk az érzéseinket és nem azt, amit a másik hallani akar. Miközben nem támadunk, egyszerűen inkább csöndben maradunk és hátrébb lépünk.

Rengetegen vagyunk ezen a aprócska bolygón. Lassan nyolcmilliárdan. Egyek vagyunk a sokból. A mi felelősségünk, merre tartunk és mit teszünk azért, hogy a saját jövőnk biztosítva legyen. Azért érkeztünk, hogy együtt megoldjuk a felmerülő feladatokat és előremozdítsuk a világot. Semmiképpen sem azért, hogy problémákat generáljunk. Azért, hogy szeretettel megoldjuk és nem azért, hogy hátat fordítva becsapjunk egy ajtót.

2018. április 3.

 

Alig pár hónapja, hogy munkahelyet váltottam. A helyzet tarthatatlanná vált, hiszen a lelkem már nem találta a helyét ott, ahol pár évvel ezelőtt megnyugvást találtam. A változás, melyet megéltem az ott töltött idő alatt, elérte azt a pontot, ahol szükséges volt továbblépnem. Hálás vagyok az ott töltött évekért, élményekért, ismeretségekért, barátságokért. Teljesítettük a feladatunk, az élet megy tovább. Sokszor kaptam azt a kritikát, hogy érzékeny, sőt túlérzékeny vagyok és ez nem jó. Ahová érkeztem, pont azt (is) értékelték, hogy érzékeny vagyok.
Az érzékenység sosem hiba, vagy rossz. Nem gond az, ha valakit megérint egy mondat, egy zene vagy egy helyzet. Nem gond, ha könny szökik a szemébe egy interjú vagy cikk láttán. Az sem gond, ha a világ eseményei érzékenyek érintik a lelkét. Azt mutatja, hogy mélyen gondolkodunk a világról, magáról az életről. Az Életről. Figyelünk, tapasztalunk, kérdezünk, mesélünk és igen, meghatódunk. Azt jelenti, hogy egészen egyszerű dolgok is többet jelentenek számunkra.
Hosszú ideig megmarad bennem az a jelent, amikor egy mára már régi barát mesélt arról, milyen is egy pici babát kézben tartani, milyen illata van és mennyire puhák. Ott és akkor, egy iskola udvarán teleszaladt a szemem könnyel. A felnőttek megdöbbenve álltak körülöttem, nem tudták a helyzetet kezelni, pedig nem is kellett. A gyerekek a maguk természetesen egyszerű módján jöttek oda és öleltek meg szavak nélkül. Nem kérdeztek, mert nem volt szükség rá. Sosem felejtem el ezt a pillanatot. Miért tették ezt? Mert érzékenyek a világra. Együttőrzőek. S tudják, nem kell megmagyarázni mindig a dolgokat, elég, ha csak ott vagyunk egymásnak. Miért is érzékenyültem el? Feltolult bennem az az időszak, amikor a gyerekeim még picik voltak, s minden, ami azóta történt velünk. Majdnem húsz év. Az is, mennyire másként képzeltem el az életem. Aztán az, hogy megtalálva a belső nyugalmam, ma már nem adatik meg, hogy ezt újra átéljem. S ezzel sincs semmi gond, hiszen majd az unokák töltik be ezt a szerepet egy napon. Mégis, az érzelmek elragadtak és előbújtak. Jólesett.

„Az érzékeny embereket meg kell becsülni. Ők mélyen gondolkodnak az életről. Hűségesek, becsületesek és igazak. Az egyszerű dolgok néha a legtöbbet jelentik nekik. Nem kell megváltoztatni vagy megkeményíteni őket. Tisztaságuk teszi őket azzá akik.”

2016. március 31.

ezért érdemes

Rég találkoztunk, bár gyakran beszélgettünk. Mégsem volt már ugyanaz, hiszen nem minden nap futottunk össze, vagy kacsintottunk össze cinkosan, esetleg némi szigorral igyekeztem rájuk hatást gyakorolni.
Február elején, egy hideg péntek estén még utoljára megöleltük egymást, megbeszéltük, hogy találkozunk még, nem tűnök el, csak a székhelyem teszem át máshova. szeretem őket és segítek, ahogyan eddig is tettem. Egy alkalmat leszámítva, ahol végigtanultunk páran egy délutánt a felvételik előtt, nem találkoztunk.
Sietősen vettem a lépteket, ahogyan a megbeszélt találkozóra igyekeztem. Ahogy megláttam őket beszélgetni az asztaloknál, már én magam is mosolyogtam. Fontos volt ez a találkozó mindannyiunknak. Futottak és egyesével megöleltük egymást. Ezt szeretem a gyerekekben, ezt szeretem a munkámban. A gyerekekbe vetett energia, idő és munka megtérül. Nem mindannyian hangolódunk egymásra, más más utat járunk be, mégis ilyenkor mérhető is tisztán az eredmény. Boldogok. Én is. Döcögősen indul a beszélgetés. Kérdeznek. Sokat. Hogy hiányoznak e nekem. Jó helyre kerültem e. Az egész délután elszalad, észre sem vesszük. Ölelések újból és a megerősítés: legközelebb is lesz ilyen, ugye.
Huszonnégy óra sem telt el, s újra átéltem ezt, másik csapattal. Gyerekek, futás, ölelés. Ők nem kérdeztek, nem meséltek, csak együtt játszottunk. Együtt és egymás mellett. Ahogyan ezelőtt tettük, mintha mi sem változott volna. Majd búcsúzás, ölelés és a már megszokott módon hangzik el: amikor hazaérünk, írunk.
Kora délután üzenet. Egy fotó Ferihegyről. Elérzékenyültem. Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor meséltem neki, nekik, mennyire szeretem a repülőket. Milyen érzés akár a repülés, akár más kultúrákat felfedezni. S élete első repülése előtt még írt. Fél. Nem kell. Milyen? Jól megchateltük, majd eltűnt. Mielőtt hazaértem volna, jött az élménybeszámoló pár sorban, ez tényleg hullámvasút. Még a szavak is boldogan futottak a képernyőn.
S hogy telt az este? A barátaimmal. Rengeteg nevetés és komoly témák váltakozása. Szóba kerül az oktatás is, ki hogyan és mit csinál. Merre érdemes haladni, mit szükséges beletenni, hogy életrevaló nemzedéket neveljünk. Hogyan járjunk előttük példával, s hogyan maradjunk hitelesek. Mert a gyerek lát, érez, figyel és másol. Kíméletlenül őszintén mondja el a véleményét, ha szükséges. Ha tiszta lelke érzékeny a világra, akkor megtanulj a csöndet is. Bölcsen. Önmagát védve. Hogy pedagógusként sosem tudhatjuk, épp melyik pillanat, tett vagy mondat hagy nyomot a lelkükben és lesz meghatározó egy életre.
Ahogy hazaértem, azon gondolkoztam, mennyi minden megváltozott azóta, hogy a pályára léptem, s az azóta szerzett tudásom hogyan segített abban, hogy a segítő szakmámban is előnyömre váljon mindez. Hogyan tudom a kettőt ötvözni és meglátni – meglépni a lehetőségeket. Amikor nehéz feladatot kapok, akkor beletenni mindent, a lehetőségeimhez mérten. Nem feladni, hanem megkeresni a módját, hogyan tudok változtatni, változni, segítséget kérni. Nem csöndben maradni és meghúzódni, mert akkor cinkossá válnék magam is.
Az élet tele van buktatókkal, feladatokkal, melyek mindig a felismeréseket hozzák. Nehéz pillanatok ezek és nem mentesek a bukástól sem. Általuk fejlődünk, hiszen a régi botladozásokat tudjuk korrigálni vagy épp más módszert alkalmazni, hiszen mindannyian mások vagyunk. Egy nem változik. A hitelesség: hogy azt tesszük, amit mondunk. Mindenkor. Amit pedig mondunk vagy teszünk, azt vállaljuk is.

2018. március 20.

 

Ez a hónap sokszor jelentőséggel bírt az életemben, s tudom, ezután is így lesz. Számos alkalommal hozott kellemes meglepetéseket, fantasztikus utazásokat, többet is, új ismeretségeket vagy épp lezárásokat. Sosem telt még el sem eseménytelenül, sem nyomtalanul. Mindig várom ezt a hónapot (mint az összes többit is) mert tudom, rejteget valamit számomra, ami jelentőséggel bír majd ismét.

A koncert, amire elmentünk hihetetlen energiákat szabadított fel. Egyben volt, egy pillanat szünet vagy unalom nélkül; folyamatosan fent tartva a figyelmet és hangulatot két és fél órán át. Jólesett figyelni és átélni azt, hogy amit érzek, amire vágyom, azt más is hasonlóképpen éli meg. S ezt saját bőrömön tapasztalhatom. Azt, hogy elérve egy szintet kemény munkával sem felejti el, honnan indult, hol erednek a gyökerei. Döntött. Elköteleződött. Cselekedett. Hitt. Alázattal. Hatalmas dolog ez. Megtett mindent, amire képes volt, amit el tudott végezni. Nem késlekedett és nem csüggedt, ha várni kellett a sikerre. Bátor volt és kitartó.
A koncert utáni hangulatban kilépve a csarnokból még az sem zavart, hogy szakadt a hó újra. Ellenőriztük a fórumokat, hazatelefonáltunk, hogy indulunk és nekivágtunk az útnak. Pléd, meleg ruha, forró tea és rágcsa volt a fedélzeten. A kis autó szelte a kilométereket a szakadó hóesésben, alig több mint két óra alatt meg is tettük a távolság felét. Beszélgettünk, nevettünk, vagy épp hallgattunk. Az a fajta csönd, amiben jó létezni. Csak úgy lenni. Félúton átadtam a volánt, mert érezhető volt, a talaj forrósodik a hóvihar ellenére is. Megosztottuk a feladatot, a terhet. Ô, aki addig türelmesen segített es biztatott, átvette a kormányt. Gondosan ellenőrizte az autópálya állapotát minden lehetséges módon, felhívta az útinformot és lehajtott a pályáról.

Elcsöndesedtünk. Ijesztő volt megélni a föltámadt hófúvást. Az út sötét volt, néha egy – egy faluba beérve kaptunk csak lehetőséget arra, hogy a szemünk pihenjen. Az út két szélén, szép lassan megtanultuk, ahogy elindult a szürke gomolyag, tudtuk, ismét támad a szél, hatalmas hófelhőt kanyarítva körénk. Az utat szegélyező fák már régen eltűntek, nem adva így csöppnyi védelmet sem. Sok mindenen jártak a gondolataim. Hálás voltam, amiért kaptunk magunk elé egy segítséget; egyetlen autót, mely támpontot jelentett majdnem hazáig. Mutatta az irányt, mutatta az utat, melyet követnünk kellett. Mint a csillag annak idején. Bevallom én magam többször feladtam volna. Ő nem tette. Nem fordult vissza, hanem haladt előre. Nem fordult vissza, hanem másik utat választott. Megtett mindent, amit tudott; amiről gondolta és érezte, hogy meg tudja csinálni. A bátorságban mindig erő rejlik. Ez a varázslat. Az egymás utáni két élmény pontosan olyan volt, mint maga az élet. Hullámzó, teli érzésekkel és feladatokkal, vegyítve egy kis izgalommal; melynek a szelét, ha befogjuk a vitorlánkba, újabb tapasztalások felé vehetjük az irányt.

Hazaértünk épségben. Kikerültük a dugókat, fennakadásokat. Megúsztuk a baleseteket és a kellemetlen órákat a hó fogságába zárva. Gazdagodtunk tapasztalatokkal. Döntött. Cselekedett. Hitt. Alázattal. Megtett mindent, amire képes volt, amit el tudott végezni. Nem késlekedett és nem csüggedt. Bátor volt és kitartó. Bizalom és kitartás kellett csak hozzá. gj

2018. március 12.

 

Rövid időn belül háromszor kérték rajtam számon, hogy megváltoztam. Már nem az vagyok, aki voltam. Pontosan tudtam, igazuk van, hiszen egy valami biztos az életben – s az a változás. Aki nem képes tanulni, meglátni, fejlődni, továbblépni – nem is él. Aki a változás útjára lép, ráébred, hogy nem ugyanaz a személy már, aki azelőtt volt. Az elmúlt évek során valóban gyökeresen megváltozott körülöttem minden, melynek számos oka van. A tanulás, az ezáltal megismert barátok, szakemberek, az utazások és az ott szerzett tapasztalatok, s nem utolsó sorban a belső munka és belső utazás, mely valóban más pályára terelte a bolygómat. Számos dolog, mely régen elviselhető volt, mára elfogadhatatlanná vált. Különösen igaz ez azokra a helyzetekre, ahol a hazugság, a bántás, a ferdítés és az álságosság kaptak teret. Voltak helyzetek, ahol régen csöndben maradtam, ma pedig már kimondtam azt, amit látok és érzek. nem is olyan régen még harcoltam, vitatkoztam, mára már másként döntök. Hallgatok és továbblépek. Nem aggódom és nem félek. A belső hangra figyelek, a körülményeket szemlélem és egyetlen percet sem pazarolok olyan helyzetekre és emberekre, melyek már nem érdemlik meg, hogy időt és energiát fektessek beléjük.

Mégis miért döbbentett meg a számonkérés? Mert hozzám valaha közel állóktól érkezett. Olyanoktól, akik egy időszakot végigkísértek az életemből, akiknek a véleménye fontos volt számomra. Nem tűrték a változást. Erővel akartak azon az úton tartani, ahol a már alaposan kitaposott út hever, mely tele van a múlt sebeivel; fegyvereiket pedig készenlétben tartották, ha támadás érné őket, meg tudják védeni az igazukat. Nem értették, miért nem harcolok. Ahogyan azt sem, miért nem állok a sorba. Pedig nem is olyan régen, pontosan ezt hangoztatták ők is; csak épp a tettekig nem jutottak el.

Dühös vagyok e? Esetleg bánom, hogy így alakult? Nem. Nem, hiszen rengeteget kaptam tőlük egy adott időszak alatt: élményeket, beszélgetéseket, kölcsönös támogatást, talán bizalmat. Fáj látni és érezni, hogy amiben hittek, amiről beszéltek, azt nem merik megélni, s visszakanyarodtak a múltba, egy régi esemény fájdalmát felidézve inkább a kényelmetlen biztonságot választották. Elfogadom ezt. Mi fájt mégis? Az, hogy annak ellenére, tudták, hogy változom, már nem tudtak elfogadni; s ennek tükrében az érzelmeimre igyekeztek hatni. Mindenütt hibákat kerestek, rossz döntéseket, helytelen cselekedeteket. Hálás vagyok nekik, hiszen tudtukon kívül segítettek számomra kedvező döntéseket meghozni, s változtatni az életem folyamán ismét. Nem volt egyszerű, nem volt fájdalommentes – de sikerült.

“Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van. Legtöbbször inkább azt mutatjuk, amire a másik/mások vágynak, amit elvárnak tőlünk. Sőt egy idő után elkezdünk arra vágyni, és azt hisszük, hogy a másik vágya a mi vágyunk is. Ez vegytiszta őrület, hiszen még egy egysejtű organizmus is jobban tudja, hogy mit akar: a fényt keresi, mert tudja, neki arra van szüksége. Az ember számára vajon miért olyan nehéz felvállalni, ami neki jó, ami az ő saját vágya?” Feldmár

Őszinte szívvel köszönöm nektek a tanításokat.

2018. március 10.

kedvesség

Mindenki erre vágyik, nem mindenki értékeli. Azonnal beindul a gépezet, s bizalmatlanok lesznek sokan. Biztosan azért kedves a másik, mert érdeke fűződik hozzá. Szomorú. A mai modern oktatási rendszer sem erről szól sok helyen. A belső értékek csiszolása helyett sokszor kizárólag a tárgyi tudás kerül előtérbe, az eredmények, a versenyek, a rangsor – nem csak a gyerekek, de a pedagógusok között is – pedig együtt szükséges pallérozni az elmét, a lelket és a testet. A belső értékek tudatosítása, a lélek ápolása elengedhetetlen ahhoz, hogy egészséges fiatal felnőtteket neveljük. A józan ész előcsalogatása ebben az elektronikus világban, a közös tapasztalások megélése és a tudományos eredmények együttes alkalmazása teszi lehetővé azt, hogy a ma gyermekei kiegyensúlyozott felnőtté váljanak a jövőben.