Gallai Judit bejegyzései

2018. február 1.

 

A karácsony elteltével a szürke hétköznapok köszöntöttek be, -melyek sok ember lelkét megdolgozzák, még azokét is, akik igyekeznek harmóniában, egyensúlyban tartani a mindennapokat. A január is eltelt. A legszomorúbb látni azt, hogy akiknek nem úgy alakul az életük, ahogyan azt elképzelik vagy szeretnék, milyen sokat dolgoznak azon, hogy másokét is tönkretegyék. Szomorú ez.

Miért teszik ezt?

Mert a saját, önnön boldogtalanságukat nyilvánítják ki a másik felé. Szinte kényszert éreznek arra, hogy bántsák, megalázzák a másikat. Fontos tudnunk, hogy nem akarattal, szándékosan teszik ezt, hanem egy régen elszenvedett, s az idők során fel nem dolgozott sérülést próbálnak meg elfedni így – s ezáltal elégtételt venni. Nem jut eszükbe a fejlődés, a seb feltárása és gyógyítása, önmaguk megismerése – inkább a környezetüket is magukkal rántják. Tele vannak félelemmel, görccsel, elfojtással. Nagy szükségük lenne a szeretetre, elfogadásra, de sajnos nehezen vagy alig tudják ezt elfogadni.Miért?

A válasz egyszerű – mert önmagukat sem szeretik, nem tudják elfogadni sem magukat. Azok pedig, akik önmagukat nem ismerik, nem szeretik, sajnos másokat sem tudnak szeretni.

Mit tehetünk? Elfogadjuk, s talán ez a legnehezebb, hogy megértjük, nem a mi felelősségünk az, hogy önpusztító életet élnek. Tiszteljük önmagunkat annyira, hogy nem hagyjuk magunkat sem bántani, sem lehúzni, sem megalázni. Hiszünk magunkban annyira, hogy saját sérüléseinket, elakadásainkat feltárjuk – ha mégsem, akkor segítséget kérünk. megbocsátunk azoknak, akik bántanak, megsebeznek bennünket. Egyenes háttal továbbállunk, s nem alacsonyodunk le a szintjükhöz, nem reagálunk a támadásokra – hiszen csak így tudjuk megőrizni a nyugalmat, a harmóniát és a becsületünket. Azt, hogy minden este nyugodt szívvel, lélekkel tudjunk tükörbe nézni és aludni.

Ez a kiegyensúlyozott élet titka.

Ez az igazi szabadság.

2018. január 31.

 

Sokan nem értik, nem látják, s talán tudomást sem akarnak venni arról, ami körülöttük van, létezik. Egy idealizált világban élnek, ahol csak azt látják és érzékelik, amit valóban látni akarnak. Mindent, ami más, ami ismeretlen, élből elutasítják. Uniformizált, egységes világot akarnak, erővel, hiszen minden más deviáns, elfogadhatatlan, rossz …. Becsukják füleiket, mert így csak a belső mormolást hallják, s a külvilág szava nem éri el őket. Sem gondolkodni, sem érezni nem akarnak. Az fáj. Piszkosul. Becsukják a szemeiket, hiszen nem lehet igaz, ami történik. Sokkal egyszerűbb, mint az igaz helyett a valósággal szembekerülni. Azzal, hogy mindannyian mások vagyunk. Mindannyian értékesek. Sokkal kényelmesebb az “egyformában” élni, mint az igazsággal szembenézni: a világ épp attól csodálatos, hogy minden különböző. Összetenni, ami van. Megélni és nem elvárni. Elmondani, s nem elhallgatni. meghallgatni és elfogadni. Mindannyian jártunk már cipőben, ami szorít. Egy idő után levettük. Nem nyomorítottuk tovább az életünket benne. Hiszen a valóságon csak akkor lehetséges változtatni, ha először szembenézünk vele.

2018. január 25.

 

Batman és Robinék

Sokszor hangoztatom, mennyire fontosak az apró mozzanatok. A másodperc törtrésze, amikor a megérzésekre hagyatkozom. Amikor abban a pillanatban, hogy elönt valami különleges érzés, meghozom a döntésem, elindulok és megvalósítom. S mikor ehhez van társ, külön öröm, hiszen osztozunk a megélt pillanatban.

Kora délután arra lettem figyelmes, hogy kolléganőm egy zárt csoportban segítséget kér. Egy denevér az iskola falának csapódott, megsérült; szükséges lenne elvinni Mályiba, a Madármentő Állomásra. Az első gondolatom az volt, biztosan lesz valaki. Aztán pár perc múlva újabb kérés. Majd egy harmadik. Felhívtam, s megbeszéltük, megyek az állatkáért, elviszem, ha nem akadt ott helyben jelentkező. (Egyáltalán nem meglepő, miután kétszer voltunk szemtanúi kicsi rigók születésének és növekedésének az erkélyünkön a muskátli leveli között. Nem beszélve a hazahordott kiskutyákról.)

Hívtam az állomást, tudjanak arról, denevérrel érkezem (kiderült, már várnak bennünket) – miközben mosolyogtam azon, mennyire szürreális már maga a beszélgetés is. A következő hívás rövid volt: „Eljössz velem Mályiba? El kell vinnem egy sérült denevért.” A Kedves pedig már nem csodálkozott, s miközben mosolyogva elmondta, mit gondol az egészről – természetesen igent mondott. Hívtam a lányom, nem érek haza a megbeszélt időben, másfél órával később fogok érkezni, mert egy sérült denevért viszek kórházba. „Rendben, Anya. …. Tessék?!”

Bence az iskola kapujában várt a gondosan lezárt dobozzal, amit csak elvettem a letekert ablakon át. A doboz könnyű volt, üresnek tűnt; milyen apró súlya van egy féltenyérnyi denevérnek. Miután már ketten autóztunk a dobozzal Mályi felé, még azon viccelődtünk, vajon van e egyáltalán valami a dobozban, vagy egy jóízű tréfa áldozata lettem; mikor pedig bekanyarodtunk úti célunk elé, már arról beszéltünk, vajon túlélte e a jószág az elmúlt bő másfél órát.

Vártak bennünket. Lehoczky Krisztián szakértő kezekkel tárta fel és kezelte a sérülést, miközben rengeteget mesélt a denevérekről. Leírhatatlan érzés, amikor állsz az aprócska helységben, s látod, hogy a sérült, magatehetetlen pici állat hogyan kel újra életre. Milyen bizalma van, hiszen szakértő kezekbe került. Krisztián megmutatta a már ott lévő denevér-csapatot, akik a közelmúltban kerültek hozzájuk. Láthattuk az etetésüket, s megismerkedtünk a pici kuvikkal is. Alexandra is bekapcsolódott a mesélésbe, mi pedig csak hallgattuk a történeteket, hogyan kerültek oda a madarak, mennyit dolgoznak velük – szeretettel. Az a rövid idő, amit ott töltöttünk, felemelő volt, tele élménnyel. Jó volt megtapasztalni, látni, hallani, milyen féltő gondoskodással teszik a dolgukat nem másért, az örömért, a háláért, amit ezek a pici állatok nyújtanak.
Még most is mosolygok, mikor eszembe jut a délután: hogyan indult, s hogyan ért véget. S mi a történet vége?

Nézzétek:

https://www.facebook.com/madarmentes/posts/799319413593208

Estére életre, s társakra lelt.

Köszönöm

2018. január 18.

Számtalanszor előfordul velem, hogy nekem szegezik azt a megállapítást – nekem milyen jó, hiszen nincsenek gondjaim, problémáim.

Vannak bizony. Ugyanannyi, mint bárki másnak. Hozzám is érkeznek szép számmal.

Vallom azonban, hogy a helyzethez való hozzáállásunk bizonyítja legjobban, mennyire vagyunk érzők, kitartóak, határozottak, elszántak vagy épp kreatívak. Hosszú időbe telt, míg levetkőztem az aggódást és félelmet, s ennek eredményeképpen ma már kiegyensúlyozott az életem. Váltják egymást a könnyű vagy épp nehéz napok, amikor kihívások egész sora tornyosul elém – nincs már bennem azonban sem félelem, sem megalkuvás – felmérem a helyzetet, s figyelek magamra, az érzéseimre, a megérzéseimre. Meghallgatok véleményeket, lehet talán elcsendesülök vagy az is, hogy segítséget kérek.

Legjobban az alábbi pontokban tudom összefoglalni (melyek megtalálhatók a világháló is – bár negatív formában) mi segít nekem:
– szembenézek a változásokkal
– elfogadom a körülményeimet
– meghallgatom mások véleményét, nyitott vagyok a kritikára
– minden esetben vállalom a kockázatot
– a jelenben élek
– tanulok a már meghozott döntések negatív következményeiből
– örülök mások sikereinek
– egy esetleges kudarc után felállok és újra próbálkozom
– el tudom tölteni az időm egyedül is
– tudom, a sikerért dolgozni szükséges, ezért kitartó és türelmes vagyok.

2018. január 16.

Spirál

Számomra talán az egyik legnehezebb dolog mások negatív hozzáállását kezelni. Hogyan sikerült ezt megdolgoznom és mára elfogadnom? Szemben találtam magam vele. A már sokat emlegetett utazás, a másik földrész, a nyugodt és kiegyensúlyozott messzi ország az elfogadó hitvilágával és mindennapjaival teljesen felemésztett a hazaérkezés után. Annak ellenére billentett ki az egyensúlyomból, hogy majdnem fél éven át azon dolgoztam, könnyű legyen a hazatérés. Éreztem hónapokkal korábban, nem lesz egyszerű, hiszen a már meglévő ismeretek mellé a számos beszélgetés és könyvek tanulmányozása biztosított arról, Ázsia mindent megtesz majd azért, hogy beszippantson. Sokan mondták, két hét nem a világ. Bárhonnan egyszerű hazatérni. A tizennégy nap mégis éppen elég volt arra, hogy felerősítse azokat a negatív elemeket környezetemben, melyek már előtte is bántottak, mégsem volt akkora a kontraszt, mint a hazatérés után. Minden apró mozzanatot észrevettem, pont úgy, mint amikor az érzékszerveimet több ezerszeres érzékenységre állítják. Hirtelen élesen rajzolódott ki a kép, s láttam meg az addig ködbe burkolt eseményeket, emberi tulajdonságokat, kisstílű hazugságokat, elhallgatott információkat és harcba szálltam. A hajóm a nyílt tengeren hatalmas viharba került, s a kormányzást átadtam más erőknek; nem én irányítottam. Az esti rövid beszélgetések Anyával segítettek sokszor a földön maradni, s kérdeztem nap – nap után tőle, kinek volt a családban ilyen fokú igazságérzete. Mellette voltak, akik mellettem a háttérbe húzódva figyelték a rezdüléseim, igyekeztek nem bántni. Ez volt az első olyan valós forduló az életemben, amikor igazán kialakultak és megerősödtek a baráti szálak. Voltak közöttük, akik hasonló élményeket tapasztaltak már meg, akár utazás során, akár valamilyen más vonatkozásban, s akadt olyan is, akinek elég volt csak a közös beszélgetés és értette.

A harag és a féltékenység szoros kapcsolatban állnak az én-központúsággal, amikor másokat figyelmen kívül hagyunk. Ez felerősíti a félelem érzetet, mely képes olyan mértékű haragba átváltani, mely erőszakká fajulhat. Békét csak úgy teremthetünk, ha először magunkban teremtjük azt meg. A méreg sosem jó útirány, hiszen gyűlöletet kelt, az pedig szenvedésben végződik. Amikor valaki nem tudja kiadni a mérgét, esetleg semmi mást nem tesz, csak másokban keresi a hibát, akkor előbb utóbb megbetegszik, vagy magányossá válik. A gyűlöletet érzését sosem éreztem, s minden nemű formáját elutasítom. Gonosz sem tudtam lenni még. A nyers mondataimat – melyek sokszor éltek célba s okoztak fájdalmat – is hátrahagytam, hiszen ráébredtem már régen, nem az a lényeg, hogy mit mondunk, hanem az, hogyan. Udvariassági köröket sem futok; egyszerűen elfogadom, más utat járunk be, s nincs közös témánk, tetteink és célunk sem. Nyugalomban élünk egymás mellett, anélkül, hogy üres locsogással töltenénk az időt. Az út időben nem volt hosszú, annál göröngyösebb. Visszatekintve, igazán különös lehetett kívülről szemlélni, ahogy átküzdöm magam ezen az időszakon, sokan aggódtak – mégis hihetetlen érzés, még így ennyi hónap távlatából is, mennyit tanított, erősített, s talán bölcsebbé is tett az a zűrzavaros időszak. Megtehettem volna, hogy elnyomom az érzéseket; megtehettem volna, hogy figyelmen kívül hagyok mindent és élem tovább az azt megelőző életet – akkor viszont sehol a fejlődés, a továbblépés lehetősége.

„Az ember addig nem lehet elégedett az életével, amíg nincs kibékülve önmagával.” Twain

Mikor jóban vagy önmagaddal, akkor ezt is sugárzod ki. Amikor elfogadod magad, önmagadban is békére lelsz. Amikor harmóniára találsz, akkor a világot is kiegyensúlyozottnak látod magad körül, s elégedettség tölt el. Ezzel szemben, aki elkeseredett, megkeseredett, szomorú vagy kétségbeesett, az a világban is a hibákat keresi, s igazolásokra vadászik. A spirál pedig egyre lejjebb húzza. Amikor elfogadod magad és a helyzeted, már nem vitázol, nem hibáztatsz, egyszerűen csak éled az életed, s mégy tovább.

 

2018. január 13.

Kapcsolatok

Egy csoportos foglalkozás keretében ismét felmerült a téma, hogyan változnak baráti kapcsolataink, hogyan kapunk új társakat utunkra és hogyan tűnnek el páran életünkből vagy épp mi az övékéből. Számtalanszor említettem már, hogyan változtatta meg kapcsolatrendszeremet az elmúlt időszak. Az a változás, melyet megéltem, elsodort mellőlem néhány barátot, de annál több új kapcsolatra tettem szert. Stabilakra, megértőkre, igazi, őszinte, felnőtt barátságokra. melyek között természetesen ott vannak a majd két évtizedre visszanyúló, sok – sok helyzeten átívelő barátságok is.
Furcsa volt megélni az új ismeretségek pillanatát és ugyanúgy azt, is mikor végéhez közeledett néhányuk. Nehezen fogadtam el, hogy nem haladunk mindannyian ugyanabba az irányba. Ha életünk más fordulatot vesz, sokan már nem akarnak mellettünk maradni. Nem értik a változásokat, s talán nem is akarják elfogadni azt, hogy ami állandó az a változás maga. Nem tudnak velünk lépést tartani vagy az is előfordulhat, hogy mi maradunk el kicsit tőlük. Mi szelektálunk, esetleg maga az élet írja felül a döntéseinket.

Mindannyian fejlődünk életünk során, eltérő ütemben, eltérő módon. Ha szeretnénk egymást megtartani, s kapcsolatban maradni, akkor nincs helye magyarázkodásnak, elutasításnak, sértődésnek vagy épp bántó kritikának. Azt, akit szívünkbe zárunk, úgy fogadjuk el, ahogy van. Hibáival és értékeivel együtt. Nincs helye bántó és sértő megjegyzéseknek sem, s még kevésbé annak, hogy az egymással megosztott érzéseket kiadja harmadik személynek, az, akinek bizalmat szavaztunk. Régóta vallom és teszem, nincs takargatnivalóm, a velem történteket megosztom másokkal. Nyilván nem ugyanolyan mélységben, de életem fontos döntései, mozzanatai nem titkok; szívesen beszélek ezekről, hiszen más is megtapasztalja ezeket, maximum nem beszél róla. A titkok pedig mérgeznek. Ha eltitkolom, akkor magamat tagadom meg, nem vállalom fel a múltam. Pedig az is én voltam. Vagyok. Hoztam olyan döntéseket, melyeknek súlyos és fájdalmas következményei lettek, mégis vállalom. Ennek pedig kétoldalúan kell(ene) működnie. Ha előáll az a helyzet, hogy miközben segítségére van két Ember egymásnak, egyikük a bizalmat kijátszva másoktól kér segítséget a barátságban elhangzottak elemzésére, akkor annak a kapcsolatnak ott vége. Ha ott még jó tanácsokat is kap, mire figyeljen és mire ügyeljen bizalmasával, akkor már nincs is miről beszélni. A barátság szövetség. Nincs benne helye őszintétlenségnek, bizalmatlanságnak és bírálatnak. A harmadik, aki a jó tanácsot adja, valószínűleg irigy, esetleg féltékeny is a szoros kötelékre, melyből ő maga nem részesül. Kételyt ébreszt, s igyekszik a maga malmára hajtani a vizet. Kételyt viszont csak abban lehet felébreszteni, aki bizonytalan és kapcsolódna. Tudja e vajon, hogy a bosszú, a féltékenység, a káröröm igen furcsa érzések, hiszen a saját boldogságát akadályozza meg közben. Különösen akkor, ha ő is folytatja ezt a kártékony viselkedést, s ős is figyelmeztet másokat – a lavina beindul. Csodálkozik közben, milyen messze jutnak azok, akik hullámvasúton ugyan, de szeretve, lelkük legmélyebb bugyrait megjárva törekszenek a fejlődésre, megélve jót és rosszat. Nem félnek sem a bukástól, sem a kudarctól. Nem védőbástyákat vonnak maguk köré, hanem épp a lebontásukon dolgoznak, s bár tudják, szerezhetnek sérüléseket, azzal is tisztában vannak, hogy ezáltal haladnak.
Nincs értelme egy olyan barátságot sem tovább nyúzni, ahol nincs megértés, de idő sem egymásra. Fogadjuk el, hogy egy jó darabon együtt utaztunk, de néhányan most leszállnak egy – egy állomáson, s másik vonatra szállnak fel. Vigyük magunkkal a kapcsolatból a szép emlékeket, a kellemetleneket pedig engedjük el. Ha mégsem megy, mert valamelyikünknek ez nehézséget okoz, akkor csendben hagyjuk a másikat útjára menni. Ez mindkét oldalról nehéz és hosszú folyamat, kölcsönös tisztelet szükséges hozzá. Talán csak a kapcsolat minősége változik meg, a szál azonban megmarad. Semmi sem lehetetlen, mikor felnőttként állunk a feladat elé.

Nyugodt és kiegyensúlyozott azóta az életem, mióta így teszek; s szeretettel elengedtem azokat, akik menni akartak. Azokat, akik megvetnek, lenéznek másokat elfogadom, de nem keressük egymás társaságát. Megtehetnék ők is, hogy kipróbálnák a másik életének súlyát, melyet cipel. Megláthatnák, hogy nem fél hibákat elkövetni, és ki mer lépni a biztos rossz helyzetből. Mer kockáztatni, hiszen az már fél siker a cél felé haladó úton. Ehhez azonban be kell járnunk a saját utunkat, beleállni helyzetekbe, meglátni az elakadásainkat – s ami talán a legfontosabb, újra és újra bízni és hinni az emberi kapcsolatokban.

“Az élet nem mindig azokat az embereket sodorja eléd, akiket te szeretnél. Néha az élet pont azokat a kapcsolatokat adja neked, melyekben lehet, megtapasztalod, hogy megbántanak, szeretnek, elhagynak, de ezáltal fokozatosan megerősítenek, s segítenek abban, pont azzá a személlyé válj, akivé válnod kell.”

2018. január 11.

… attraversiamo …

Szeretem a hidakat. Vonz a mélység alatta, legyen az egy hömpölygő folyó, vagy épp csendesen folydogáló patak, esetleg kiszáradt meder, melyet majd a monszun tölt meg újra, talán egy viadukt. Szerencsés vagyok, mert mindent megtapasztaltam. Gyerekként számtalanszor utaztam a lillafüredi kisvasúton, s megdöbbenve néztem a viaduktot, ami akkoriban rémisztően nagynak tűnt; mégis újra és újra váltam az alkalmat, hogy utazzunk arra. A Szinván számtalan apró híd vezet át, akár Hámorban, akár a Győri kapuban, jólesik megállni, s nézni, ahogy megcsillan délután a nap a vízen. Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor rátaláltunk a Glencoe – völgyben a majd 30 kilométer hosszan elnyúló monstrumra, s csak ültünk ott a dombon gyönyörködve a tájban. Mikor Londonban járok, igyekszem úgy alakítani, hogy a Millennium – hídon legalább egyszer átsétáljak kávéval a kezemben a Temze fölött. Nem beszélve a felejthetetlen pillanatról, amikor átsétáltunk egy hatalmas kiszáradt meder felett a függőhídon több ezer mérföldre az otthonunktól.

… let’s cross over …

2018. január 1. az év első napja, a hónap első napja és a hét első napja. Ismét egy teljes év áll előttünk arra, hogy átkeljünk. Újra. Csak rajtunk áll, hogyan töltjük el minden egyes napját. Megélve a pillanatok szépségét vagy épp teherként cipelve a mindennapok súlyát. Most, ahogy az ünnepek elteltek, picit megálltam és számvetést készítettem az elmúlt esztendőről. Visszagondolva, hihetetlen, mennyi minden történt velem. Rengeteg akadályt gördített elém az élet, amire már valahol számítottam, hiszen az előző esztendők szinte gond nélkül teltek. Tisztában voltam azzal, hogy a sok jó után, kapni fogom a feladatokat. Jöttek is megszámlálhatatlanul. A híd, melyen átkeltem, egyre hosszabbnak és egyre veszélyesebbnek tűnt, sokszor viharok is nehezítették az átkelést. Amikor egy – egy pillanatra kiderült az ég, pont annyira volt elég, picit töltődjek, hiszen újabb feladat várt rám. Voltak, akik kitartottak mellettem a viharos napokon is és lettek olyanok, akikkel búcsút vettünk egymástól. Néhányan ott maradtak a pillérnél, ahonnan indultam; voltak, akik csak álltak odalent és nézték, állom e forgószelet; s volt egy – kettő, akik már a túlpartról figyeltek és vártak. Nem aggódtak, mert ismernek, s tudták, túljutok ezen a szakaszon is. Bíztak bennem, s kezet nyújtottak, mikor kértem. A júliusi nyaralás, távol mindentől volt a fordulópont, ahol valóban érezhetővé vált, a nehezén túl vagyok, s már csak egyetlen fontos döntést kell meghoznom. Menjek vagy maradjak. Az utolsó pillanatban hoztam meg a döntést, melyet ma sem bánok. A következmény egy újabb hidat állított elém, s most picit könnyedebb léptekkel, ám mégis haladok rajta. Sokat jelent, hogy ismét beleálltam a feladatba és vettem az akadályt. S mi az, ami talán a legfontosabb ebben a helyzetben: az, hogy nem egyedül teszem meg már az utat.

… keljünk át …

2018. január 2.

Fogadalom

Az új év napjai a fogadalmakról, teli edzőtermekről, teleírt noteszekről szólnak. Gyűjtjük a terveket, célokat, fogadunk meg dolgokat, melyekre régóta vágyunk. Számos ezek közül csak pár napig tart, talán a hónap végéig, hiszen mindent egyszerre akarunk elérni; s azonnali hatást, eredményt várunk. Ha sikeres és betartható célokat szeretnénk kitűzni, tisztában kell lennünk azzal is, hogy minden pozitív eredményhez nem csak energia befektetésére, de időre is szükségünk van. Nem fogunk másnapra két ruhaméretet fogyni, abbahagyni a dohányzást, de angolul beszélni sem.

Elérhető célokat, rövid és hosszú távúakat is ne hirtelen felindulásból határozzunk el. Gondoljuk át, melyik hónapban, milyen eseményekre számíthatunk már most; s milyen dolgokat szeretnénk. Keressünk olyan tevékenységeket, melyek boldoggá tesznek, feltöltenek, melyekről eddig esetleg csak álmodoztunk. Írjuk össze, mit szeretnénk elérni a különböző területeken! Gondoljuk át, mi motivál bennünket, s ha elérjük kitűzött céljainkat, milyen előnyökre tehetünk szert. Hagyjunk időt pihenésre, töltődésre is. Kihívásainkhoz keressünk társakat.

Ne egyszerre, hanem apránként kezdjünk új tevékenységekben szokások felvételébe.

S mit fogadok meg én idén?

Semmi mást, mint amit eddig is. Azt, hogy az életem a saját medrében folyjon. A saját magam által felállított elvárásoknak feleljek meg, s boldog, valóban teljes életet éljek. Az én újévi fogadalmaim között sosem szerepelt, hogy lefogyjak, vagy nyelveket tanuljak, viszont az igen, hogy minden évben egy új helyre sikerüljön elutazni barátokkal, új helyeket felfedezve. Sok közös és egyéni program, mint az, hogy moziba, színházba eljussak, jó kávékat vagy teákat igyak hatalmas beszélgetések mellett és minél többet tudjak a barátaimmal, a hozzám közel állókkal találkozni. Ha végigfutok most az előttem álló első négy hónap már kialakult programjain, vagy épp az ajándékba kapott élmények során, az idén is izgalmas év következik.

Békés, kiegyensúlyozott és tartalmas új esztendőt kívánok Nektek!

2017. december 31.

2017

Az elmúlt hónapban, az év vége közeledtével egyre többször futottak át az év eseményei a gondolataimon; meg is osztottam Veletek sokat ezek közül. Nem tartottam még számvetést, hiszen az nem dátumhoz köthető, s nem is az új év tervezésénél járok, egyszerűen csak jólesett a mindennapokban pár percet szakítani arra, hogy felidézzem azt a rengeteg eseményt, ami történt.

Számtalan képeslap érkezett váratlanul, nem is beszélve az apó pici figyelmességekről, melyeket kaptam; mind – mind méltó zárása ennek az esztendőnek. Köszönöm.

Hálás vagyok a sorsnak azért az életért, amit élek. Hálás vagyok minden napért, melyet megélek. Hálás vagyok az útért, amit kaptam – s azokért is, melyeket elkerültem. Hálás vagyok azoknak, akik közel állnak hozzám, akikkel összehozott a sors. Hálás vagyok azért, mert olyan szakmákat választottam, melyek teljessé teszik az életem, örömet szereznek, töltenek, összefonódnak. Új élményeket, tapasztalatokat és barátságokat hoznak. Magabiztossá, megfontolttá és türelmessé tesznek.

“Ha alkotsz, akkor nem leszel átlagos. Nem számít, hogy mit, műtárgyat vagy egy pár zoknit. Csak újat alkotni, ennyi az egész, és az te vagy a nagyvilágban. Nézheted, hallhatod, vagy olvasva vagy érezve, de elárul valamit rólad, így több leszel másoknál.” rlg

Az elmúlt 12 hónap mind az 52 hete tartogatott valamit a számomra: jót – rosszat, édest – keserűt, vidámat – szomorút, kellemest – kellemetlent, derűs – borút, örömet – bánatot. Jóleső érzés végiggondolni azt a rengeteg eseményt, utazást, élményt és érzést, melyek most, mint egy film peregnek előttem. Látom az önfeledt pillanatokat, a megható egymásra-találásokat, a fájdalmas perceket – s tudom, ezek a rövidke epizódok tesznek engem minden nap mássá, s teljesítik ki az életem.

A sikeres év számomra azt jelenti, hogy nem csak a jót, a kellemest veszem észre, hanem a nehéz pillanatokban, az embert próbáló feladatokban is meglátom a fejlődés lehetőségét. Megállok és hagyom hatni az érzéseket. Tudom, sokszor ez ijesztő a környezet számára, mégis tudom, hogy azok, akik szeretnek és elfogadnak, ott állnak még mindig mögöttem és hisznek bennem. nem bírálnak, hanem meghallgatnak vagy épp magamra hagynak, mert tudják, ezek fontos pillanatok nekem. Figyelek, tanulok, szeretek, elengedek. Ezek az események tesznek engem azzá, aki vagyok, fekszem le nyugodt szívvel esténként, s vágok bele minden új napba teljes nyitottsággal.

Kívánom Nektek, hogy az év utolsó napja teljen nagyon szépen!

“Figyeld a jelet, azt amitől véget ér az addigi életed.” rlg

Ne feledjétek, nem egy dátum dönti el, mikor ér véget valami a szívetekben, s mikor kezdődik valami új. Az újratervezéshez pedig felajánlom Nektek segítségemet, hogy tartalmas, kiegyensúlyozott évet zárhassatok ti is 2018-ban.

2017. december 29.

“Aki befelé néz, az felébred.”

Az ígéret

Július – december. A második hat hónap, mely elröpült. Hatalmas, puha, meleg takaró alatt, a megérdemelt boldogság tele élményekkel, érzésekkel, felismeréssel.

Az év második fele a nyugalomé; pont olyan érzés, mint amikor leesik az első hó, s csönd lepi be a tájat. Tengernyi dolog, amire vágytam, vágytunk, belefért. Hosszú hétvége, filmek, séta, esti úszás, varbói lángos, greenwichi kávé, színház, előadás, koncert és karácsony. Barátok, gyerekek, család. Sírás és nevetés. És rengeteg utazás.

Amikor a kimondott szónak ereje van. Amikor a sok régi sérülés a felszínre kerül, s már nem csak kapargatjuk a seb felszínét, hanem szépen felszaggatjuk a ragtapaszokat és begyógyítjuk a sebeket. Lassan. Mindegyiket. Együtt. Azt is, melyet mások ejtettek rajtunk. Figyelve arra, hogy többet már ne okozzunk. Amikor elég annyi is, ha csöndben várjuk meg, amíg elül a vihar, vagy csak jelezzük a másiknak, mire is vágyunk. S belefér ebbe az is, hogy ki merjük már mondani, mi fáj, olyan istenigazából, s hogy épp küzdünk egy múltbéli negatív tapasztalattal, és csak kevés időre van szükségünk.

A zaklatott hónapok után gyönyörűen letisztult minden. A munka, a környezetünk, a kapcsolatok mind – mind újra megtalálták a helyüket. Az egyensúly visszaállt; a hullámvasút ismét a saját tempójában közlekedik. Föl, s le. Hiszen ez az élet lényege és titka. Mikor már nem vagyonra vagy épp címre törekszünk, mikor nem az álmok után futunk, hiszen bármelyiket elveszíthetjük egy szempillantás alatt. Bármennyit is dolgoztunk érte fáradságos munkával, időt, pénzt és energiát nem kímélve – köddé válhat. Fölösleges a boldogság után sóvárogni, hiszen sem a keserű, sem az édes nem tart örökké. Az Élet sem fenékig tejfel. Épp attól szép, hogy néha beborul vagy vihart kavar a szél, s utána kitisztul az égbolt és felfrissül a levegő. Amikor ezen együtt, közösen dolgozunk, az az igazi boldogság; s attól lesz majd „örökké””, hogy óvjuk és vigyázunk rá. Együtt.
Megtanultam azt is, fölösleges a bajoktól is rettegni, hiszen feladatokat kapunk, melyek megoldásra várnak; ezek adják a motivációt és erőt a mindennapokhoz. Ha nincs megroppanva a gerincünk, okunk sincs irigykedni. Az irigy mindig önmagát emészti. Jól mutatja ezt, ha nem fogad egy köszönést, lehajtott fejjel kerül el bennünket vagy még mindig a megfelelési kényszer hajtja. Ő az is, aki a vélt sérelmeit rajtunk akarja kitölteni, vagy a lelkiismeretünket akarja álságos módszerekkel megdolgozni. Sokáig rám is hatottak ezek. Már nem. Hálás vagyok nekik a leckékért, melyeket adtak és a példákért, melyeket én nem szeretnék követni.

Ti se hagyjátok. Dörzsöljétek meg a szemeteket és nyissátok ki a szíveteket. Becsüljétek meg azokat, akik szeretnek benneteket.

“Türelmet kívánok Önöknek, mert a békítő – és az ellentéteket is magába foglaló – belátást gyakorta csak az idő hozza meg. Akkor azonban a belátás gyümölcseként a tisztánlátásból, illetve a szóból és tettből fakadó gyógyító, oltalmazó erő is megmutatkozik.” Hellinger

folyt. köv.