Blog kategória bejegyzései

2018. március 12.

 

Rövid időn belül háromszor kérték rajtam számon, hogy megváltoztam. Már nem az vagyok, aki voltam. Pontosan tudtam, igazuk van, hiszen egy valami biztos az életben – s az a változás. Aki nem képes tanulni, meglátni, fejlődni, továbblépni – nem is él. Aki a változás útjára lép, ráébred, hogy nem ugyanaz a személy már, aki azelőtt volt. Az elmúlt évek során valóban gyökeresen megváltozott körülöttem minden, melynek számos oka van. A tanulás, az ezáltal megismert barátok, szakemberek, az utazások és az ott szerzett tapasztalatok, s nem utolsó sorban a belső munka és belső utazás, mely valóban más pályára terelte a bolygómat. Számos dolog, mely régen elviselhető volt, mára elfogadhatatlanná vált. Különösen igaz ez azokra a helyzetekre, ahol a hazugság, a bántás, a ferdítés és az álságosság kaptak teret. Voltak helyzetek, ahol régen csöndben maradtam, ma pedig már kimondtam azt, amit látok és érzek. nem is olyan régen még harcoltam, vitatkoztam, mára már másként döntök. Hallgatok és továbblépek. Nem aggódom és nem félek. A belső hangra figyelek, a körülményeket szemlélem és egyetlen percet sem pazarolok olyan helyzetekre és emberekre, melyek már nem érdemlik meg, hogy időt és energiát fektessek beléjük.

Mégis miért döbbentett meg a számonkérés? Mert hozzám valaha közel állóktól érkezett. Olyanoktól, akik egy időszakot végigkísértek az életemből, akiknek a véleménye fontos volt számomra. Nem tűrték a változást. Erővel akartak azon az úton tartani, ahol a már alaposan kitaposott út hever, mely tele van a múlt sebeivel; fegyvereiket pedig készenlétben tartották, ha támadás érné őket, meg tudják védeni az igazukat. Nem értették, miért nem harcolok. Ahogyan azt sem, miért nem állok a sorba. Pedig nem is olyan régen, pontosan ezt hangoztatták ők is; csak épp a tettekig nem jutottak el.

Dühös vagyok e? Esetleg bánom, hogy így alakult? Nem. Nem, hiszen rengeteget kaptam tőlük egy adott időszak alatt: élményeket, beszélgetéseket, kölcsönös támogatást, talán bizalmat. Fáj látni és érezni, hogy amiben hittek, amiről beszéltek, azt nem merik megélni, s visszakanyarodtak a múltba, egy régi esemény fájdalmát felidézve inkább a kényelmetlen biztonságot választották. Elfogadom ezt. Mi fájt mégis? Az, hogy annak ellenére, tudták, hogy változom, már nem tudtak elfogadni; s ennek tükrében az érzelmeimre igyekeztek hatni. Mindenütt hibákat kerestek, rossz döntéseket, helytelen cselekedeteket. Hálás vagyok nekik, hiszen tudtukon kívül segítettek számomra kedvező döntéseket meghozni, s változtatni az életem folyamán ismét. Nem volt egyszerű, nem volt fájdalommentes – de sikerült.

“Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van. Legtöbbször inkább azt mutatjuk, amire a másik/mások vágynak, amit elvárnak tőlünk. Sőt egy idő után elkezdünk arra vágyni, és azt hisszük, hogy a másik vágya a mi vágyunk is. Ez vegytiszta őrület, hiszen még egy egysejtű organizmus is jobban tudja, hogy mit akar: a fényt keresi, mert tudja, neki arra van szüksége. Az ember számára vajon miért olyan nehéz felvállalni, ami neki jó, ami az ő saját vágya?” Feldmár

Őszinte szívvel köszönöm nektek a tanításokat.

2018. március 10.

kedvesség

Mindenki erre vágyik, nem mindenki értékeli. Azonnal beindul a gépezet, s bizalmatlanok lesznek sokan. Biztosan azért kedves a másik, mert érdeke fűződik hozzá. Szomorú. A mai modern oktatási rendszer sem erről szól sok helyen. A belső értékek csiszolása helyett sokszor kizárólag a tárgyi tudás kerül előtérbe, az eredmények, a versenyek, a rangsor – nem csak a gyerekek, de a pedagógusok között is – pedig együtt szükséges pallérozni az elmét, a lelket és a testet. A belső értékek tudatosítása, a lélek ápolása elengedhetetlen ahhoz, hogy egészséges fiatal felnőtteket neveljük. A józan ész előcsalogatása ebben az elektronikus világban, a közös tapasztalások megélése és a tudományos eredmények együttes alkalmazása teszi lehetővé azt, hogy a ma gyermekei kiegyensúlyozott felnőtté váljanak a jövőben. 

2018. március 4.

mit szeretek? a múltam, amit feltártam, s megértettem. szeretem a kislányt, aki voltam, aki önfeledten játszott. a kamaszt, aki a zenének és a könyveknek élt. a barátokat, akik körbevettek életem különböző szakaszaiban. szeretem a gyerekkori álmaim, mert mára valósággá váltak: az utazás, a repülés, a barátságok, a hivatásom, a szenvedélyem. szeretem a mát, a most pillanatát minden nyűgével együtt. szeretem azt, akivé váltam. szeretem azt, ahogyan élek, ahogyan meg tudom hozni a döntéseimet, hogy képes vagyok sírni és nevetni, hogy meg tudom élni a pillanatokat, bármilyenek is azok. szeretem, hogy ezt megoszthatom veletek. szeretem, hogy szeretek és szeretve vagyok.

2018. február 12.

szép

Hányszor halljuk ezt a szót. S mindannyinknak mégis mennyire mást és mást jelent. Mi szép? Az intelligencia, a humor, az esendő, az erős, a bátor. Az, aki megmutatja magát, s nem az, aki rejtőzködik. Aki kimondja, s nem az, aki cinkosságot vállal. Pokoli nehéz erősnek lenni, előfordul az is, hogy egyedül érzed magad. Biztos megtörtént már, hogy meghátráltál, nem érezted magadban az erőt. Hiába tudtad, lépned, indulnod kell, mindig találtál még kifogást vagy magyarázatot arra, hogy miért maradj az adott helyzetben. Valószínű volt még ott tanulnivaló. Nem feladtad, egész egyszerűen csak időre volt szükséged ahhoz, hogy erőt gyűjts és tovább haladj. A sérülések összetörhetnek, begubózhatsz – vagy tanulsz belőle és felállsz.

Nem szégyen sírni, nem szégyen összetörni – fontos, tudj belőle építkezni és újra bízni. megrázni magad, majd nekivágni az útnak. Újra és újra. Miben vagy más, mint a többiek? Abban, hogy te nem adtad fel. Nem szegte a kedved egy kudarc, egy rossz gyermekkori élmény. Nem ragadtál bele, nem ugyanarra a sémára húzol minden egyes helyzetet, hanem megláttad és változtattál. Ez adja az erőd. S ettől leszel szép.

Kételkedtek benned, te bizonyítottál. Nem nekik. Magadnak. Óriási különbség. Ők most merre járnak? Akik okoskodtak, féltékenyek voltak, irigykedtek, akik azt mondták: csak a szád nagy, de úgysem mered és nem is tudod megcsinálni. Akik azt mondták: kötelességeid vannak, gesztusokat kell gyakorolnod mások felé. Akik elvárásokat támasztottak feléd és várták, mikor állsz be a sorba. Akik most ugyanúgy súgnak össze, de már a hátad mögött. Valószínű, megijedtek attól, amit láttak. Félnek kimozdulni és újra belevágni. Hiszen minden út tele van tapasztalásokkal és fájdalmakkal – de ugyanezek az utak biztosítják a felemelkedés, a sikert és a boldog perceket is. Te már megcsináltad. Nehéz volt, időt és erőt követelt, de túljutottál rajta. Itt vagy. Más vagy. Nem mástól várod a segítséget.

Maradj ilyen. Erős, bátor, s ettől szép. Olyan, aki nem belefásul az életbe, hanem hangosan énekel, aki rácsodálkozik a világra, aki beül a hintába vagy épp előhúzza a társasjátékot. Aki nem megjátssza a komoly felnőttet, hanem emlékszik arra minden pillanatban, honnan is jött.

Aki élvezi az életet.

szép

 

2018. február 11.

tükör

Sokszor nézek tükörbe. így és úgy is. A kép változik, s szépen lassan más idősíkban látom magam, miközben belül ugyanaz a huszonéves maradtam, aki gyermeki tisztasággal tud örülni mindennek vagy épp sírdogálni egy megható jeleneten. Ami változott, hogy bölcsebbé lettem.

Most, hogy egy ismét egy új fejezet kezdődik az életemben, bár a cselekmény közben több szálon folytatódik; elém került az a fotó, melyet életem első munkahelyére az önéletrajzomhoz csatolva adtam be. Elmosolyodtam, mert alapvetően semmi nem változott – miközben mégis minden. Ugyanazokat az értékeket vallom, ugyanazon normák vezérelnek, s mégis mennyi minden változott. Pontos 22 évvel ezelőtt történt mindez. Mennyi mindenen keresztülmentem, mennyi mindent kaptam vagy épp elveszítettem, mennyi mindent megéltem, s mennyi mindent láttam. Felsorolni is nehéz. A fiam lassan 20 éves, a lányom 14, Nagyi és Apa már fentről figyelnek a többiekkel, miközben Anya azóta is minden nap a hátországom képviseli.

Sokáig nem játszottam a külsőmmel. Sőt, pont arra használtam, hogy elrejtsem magam. Láthatatlanná váljak. Nagy kerek szemüveg hosszú szoknyával. Lehetőleg feketével. Sok időbe telt és rengeteg munka volt elfogadni és megismerni önmagam; melós évek múltak így el. A mosoly és a szemöldök maradt. A szemem színe változott. Büszke vagyok a kevéske ráncra vagy épp felhőre a tekintetem előtt. Az is én vagyok. Néhányan ismerik a történeteket mögöttük. Minden itt kezdődik: az elfogadásnál. Amikor elfogadjunk önmagunkat, minden esendőségünkkel, fejlesztendővel és nem utolsó sorban képességgel, melyek előrevisznek bennünket. Ekkor csodákra vagyunk képesek.

Holnap új fejezet indul, új lapokat töltök meg; miközben figyelek arra, hogy az eddigi cselekmény szálai folytatódjanak és a kalandok sora ne törjön meg. A társam, a társaim pedig velem, mellettem haladnak.

2018. február 9.

megbocsátás

Milyen gyakran használjuk ezt a szót, akármelyik irányban. Ne haragudj. Bocsáss meg. Vagy épp: megbocsátok neked. Milyen gyakran nem gondoljuk és nem is érezzük őszintének, hiszen ez az egyik legnehezebb érzés. Nem döntés kérdése. Mindig kettőn áll.
Megbocsátok neked, hiszen esendőek vagyunk. Adok még egy esélyt neked, mert fontos vagy. Adok, mert nem tudtad, mit teszel. Nem bántani akartál, egyszerűen ösztönből cselekedtél. Amikor azt érzem, félelemből belém martál, sokkal nehezebb, hiszen ütést akartál mérni rám. Elvártál. Elvártad, hogy azt, amit mondtál, semmissé tegyem. Én. Bántani akartál. Térjek észhez. Aztán erővel azon akarsz dolgozni, hogy újra a réginek lássalak. Szépnek. Ahogyan az elején. Nem. Megbocsátok, de megyek tovább. Nélkületek. Bölcsebben. gj
#GallaiJudit

“Az együttlét nem követeli meg az ellenállást. Ha velem vagy, mellettem vagy, ha követsz, hülye lennék neked ellenállni. De ha irányítani akarsz, ha meg akarsz győzni dolgokról, ha uralkodni akarsz felettem, akkor, ha nem állok ellen, eltűnök benned. Veszélyes ellenállni, mert elveszíthetem a figyelmedet, a szeretetedet, jóindulatodat. Hihetetlenül vonzó a “legyünk mi ketten egyek, és az az egy legyek én!”. Pedig ez egy ördögi csábítás. Ha nem állok ellen, végem van. Az alá-fölé rendeltségi viszony gonosz, csak ideiglenesen, rövid időre, veszélyben van rá szükség; csak ilyenkor nem ártalmas. Nem csoda, hogy a demagógok kríziseket kreálnak. A szabadságomért minden pillanatban, míg meg nem halok, újra és újra harcolnom kell.” Feldmár

2018. február 4.

döntés (1)

Életünk során rengetegszer kerülünk döntéshelyzetbe Sokan és sokféle dolgokban kérdezik tőlem, melyik a helyes döntés és merre induljanak el.

Helyes döntés nincs. Döntés van. Dönteni szükséges. Ha hezitálunk, a dolgok rosszabbra fordulhatnak, s olyankor már késő bánkódni. Amit fontos észben tartanunk az az, hogy bármerre is induljunk, a felelősséget nekünk kell vállalni a döntésünk következményeiért. Senkit nem hibáztathatunk döntéseink végeredményéért.

Fontos, hogy kövessük megérzéseinket. Amikor egy helyzet, szituáció vagy épp kapcsolat nem megfelelő a számunkra, figyeljük meg reakcióinkat. Ha valami rossz érzéssel tölt el, azt ne válasszuk, arra ne induljunk, mert rövidebb vagy hosszabb idő alatt, de bebizonyosodik, hogy igazunk volt. Félelemből sem célszerű dönteni, hiszen ilyenkor nem tiszta, nem világos, merre is szeretnénk menni, haladni. Ilyenkor csak menekülünk adott helyzetek elől. Sajnos félelmeink gyakran akadályoznak meg bennünket abban, hogy a megfelelő irányba induljunk. A félelem görcsöt okoz bennünk, s megmérgezi a mindennapokat. . A sors azonban mindig lehetőséget ad nekünk arra, hogy teljes életet éljünk.

Magam is sokszor kerülök döntéshelyzetbe. Mit teszek? Átgondolom, hogyan kerültem az adott szituációba, s közben figyelem az érzéseimet, megérzéseimet. Figyelek arra, hogy a döntésemben benne legyek, tudjam, merre tartok, mit nyerek és mit veszítek. Nem másoknak akarok megfelelni ilyenkor, hanem önmagamnak. Fontos, tükörbe tudjak nézni a nap végén. Minden nap végén. Fontosnak tartom, hogy a döntés következményeivel szembe tudjak nézni, s ne magamat ostorozzam később.

Akármennyire is nehéz meghoznunk egy döntést, jobban járunk, ha minél előbb megtesszük ezt. Kockázatos, de a végeredmény – az időintervallumtól függetlenül – megéri. Akik pedig döntésünk részei – megértik, vagy idővel meg fogják érteni annak fontosságát.

“Lehet, hogy lesznek kétségeid, hogy jól döntöttél-e, lehet, lesznek olyanok is útközben, akik erősítik a kétségeidet, és azt mondják, hogy nem jó az út, amit választottál. Lesznek nehézségek az út során, és ilyenkor biztosan azok a hangok erősödnek, melyek azt mondják, miért indultál el, fordulj inkább vissza. Azonban jusson eszedbe (…), a teremtőtől azért kaptál tehetséget és bátorságot, hogy az utat, amit kiválasztottál, végig tudd járni.” (Stalter)

 

2018. február 1.

 

A karácsony elteltével a szürke hétköznapok köszöntöttek be, -melyek sok ember lelkét megdolgozzák, még azokét is, akik igyekeznek harmóniában, egyensúlyban tartani a mindennapokat. A január is eltelt. A legszomorúbb látni azt, hogy akiknek nem úgy alakul az életük, ahogyan azt elképzelik vagy szeretnék, milyen sokat dolgoznak azon, hogy másokét is tönkretegyék. Szomorú ez.

Miért teszik ezt?

Mert a saját, önnön boldogtalanságukat nyilvánítják ki a másik felé. Szinte kényszert éreznek arra, hogy bántsák, megalázzák a másikat. Fontos tudnunk, hogy nem akarattal, szándékosan teszik ezt, hanem egy régen elszenvedett, s az idők során fel nem dolgozott sérülést próbálnak meg elfedni így – s ezáltal elégtételt venni. Nem jut eszükbe a fejlődés, a seb feltárása és gyógyítása, önmaguk megismerése – inkább a környezetüket is magukkal rántják. Tele vannak félelemmel, görccsel, elfojtással. Nagy szükségük lenne a szeretetre, elfogadásra, de sajnos nehezen vagy alig tudják ezt elfogadni.Miért?

A válasz egyszerű – mert önmagukat sem szeretik, nem tudják elfogadni sem magukat. Azok pedig, akik önmagukat nem ismerik, nem szeretik, sajnos másokat sem tudnak szeretni.

Mit tehetünk? Elfogadjuk, s talán ez a legnehezebb, hogy megértjük, nem a mi felelősségünk az, hogy önpusztító életet élnek. Tiszteljük önmagunkat annyira, hogy nem hagyjuk magunkat sem bántani, sem lehúzni, sem megalázni. Hiszünk magunkban annyira, hogy saját sérüléseinket, elakadásainkat feltárjuk – ha mégsem, akkor segítséget kérünk. megbocsátunk azoknak, akik bántanak, megsebeznek bennünket. Egyenes háttal továbbállunk, s nem alacsonyodunk le a szintjükhöz, nem reagálunk a támadásokra – hiszen csak így tudjuk megőrizni a nyugalmat, a harmóniát és a becsületünket. Azt, hogy minden este nyugodt szívvel, lélekkel tudjunk tükörbe nézni és aludni.

Ez a kiegyensúlyozott élet titka.

Ez az igazi szabadság.

2018. január 31.

 

Sokan nem értik, nem látják, s talán tudomást sem akarnak venni arról, ami körülöttük van, létezik. Egy idealizált világban élnek, ahol csak azt látják és érzékelik, amit valóban látni akarnak. Mindent, ami más, ami ismeretlen, élből elutasítják. Uniformizált, egységes világot akarnak, erővel, hiszen minden más deviáns, elfogadhatatlan, rossz …. Becsukják füleiket, mert így csak a belső mormolást hallják, s a külvilág szava nem éri el őket. Sem gondolkodni, sem érezni nem akarnak. Az fáj. Piszkosul. Becsukják a szemeiket, hiszen nem lehet igaz, ami történik. Sokkal egyszerűbb, mint az igaz helyett a valósággal szembekerülni. Azzal, hogy mindannyian mások vagyunk. Mindannyian értékesek. Sokkal kényelmesebb az “egyformában” élni, mint az igazsággal szembenézni: a világ épp attól csodálatos, hogy minden különböző. Összetenni, ami van. Megélni és nem elvárni. Elmondani, s nem elhallgatni. meghallgatni és elfogadni. Mindannyian jártunk már cipőben, ami szorít. Egy idő után levettük. Nem nyomorítottuk tovább az életünket benne. Hiszen a valóságon csak akkor lehetséges változtatni, ha először szembenézünk vele.

2018. január 25.

 

Batman és Robinék

Sokszor hangoztatom, mennyire fontosak az apró mozzanatok. A másodperc törtrésze, amikor a megérzésekre hagyatkozom. Amikor abban a pillanatban, hogy elönt valami különleges érzés, meghozom a döntésem, elindulok és megvalósítom. S mikor ehhez van társ, külön öröm, hiszen osztozunk a megélt pillanatban.

Kora délután arra lettem figyelmes, hogy kolléganőm egy zárt csoportban segítséget kér. Egy denevér az iskola falának csapódott, megsérült; szükséges lenne elvinni Mályiba, a Madármentő Állomásra. Az első gondolatom az volt, biztosan lesz valaki. Aztán pár perc múlva újabb kérés. Majd egy harmadik. Felhívtam, s megbeszéltük, megyek az állatkáért, elviszem, ha nem akadt ott helyben jelentkező. (Egyáltalán nem meglepő, miután kétszer voltunk szemtanúi kicsi rigók születésének és növekedésének az erkélyünkön a muskátli leveli között. Nem beszélve a hazahordott kiskutyákról.)

Hívtam az állomást, tudjanak arról, denevérrel érkezem (kiderült, már várnak bennünket) – miközben mosolyogtam azon, mennyire szürreális már maga a beszélgetés is. A következő hívás rövid volt: „Eljössz velem Mályiba? El kell vinnem egy sérült denevért.” A Kedves pedig már nem csodálkozott, s miközben mosolyogva elmondta, mit gondol az egészről – természetesen igent mondott. Hívtam a lányom, nem érek haza a megbeszélt időben, másfél órával később fogok érkezni, mert egy sérült denevért viszek kórházba. „Rendben, Anya. …. Tessék?!”

Bence az iskola kapujában várt a gondosan lezárt dobozzal, amit csak elvettem a letekert ablakon át. A doboz könnyű volt, üresnek tűnt; milyen apró súlya van egy féltenyérnyi denevérnek. Miután már ketten autóztunk a dobozzal Mályi felé, még azon viccelődtünk, vajon van e egyáltalán valami a dobozban, vagy egy jóízű tréfa áldozata lettem; mikor pedig bekanyarodtunk úti célunk elé, már arról beszéltünk, vajon túlélte e a jószág az elmúlt bő másfél órát.

Vártak bennünket. Lehoczky Krisztián szakértő kezekkel tárta fel és kezelte a sérülést, miközben rengeteget mesélt a denevérekről. Leírhatatlan érzés, amikor állsz az aprócska helységben, s látod, hogy a sérült, magatehetetlen pici állat hogyan kel újra életre. Milyen bizalma van, hiszen szakértő kezekbe került. Krisztián megmutatta a már ott lévő denevér-csapatot, akik a közelmúltban kerültek hozzájuk. Láthattuk az etetésüket, s megismerkedtünk a pici kuvikkal is. Alexandra is bekapcsolódott a mesélésbe, mi pedig csak hallgattuk a történeteket, hogyan kerültek oda a madarak, mennyit dolgoznak velük – szeretettel. Az a rövid idő, amit ott töltöttünk, felemelő volt, tele élménnyel. Jó volt megtapasztalni, látni, hallani, milyen féltő gondoskodással teszik a dolgukat nem másért, az örömért, a háláért, amit ezek a pici állatok nyújtanak.
Még most is mosolygok, mikor eszembe jut a délután: hogyan indult, s hogyan ért véget. S mi a történet vége?

Nézzétek:

https://www.facebook.com/madarmentes/posts/799319413593208

Estére életre, s társakra lelt.

Köszönöm