Blog kategória bejegyzései

2019. május 1.

fájdalom

Éreztél már szűnni nem akaró fájdalmat? Ami egészen csontig hatol. Mikor annyira fáj egy érzés, hogy komolyan fizikai fájdalmat érzel. Te hagyod ezt az érzést vagy inkább elnyomod magadban?

Életem során nem sokszor ugyan, mégis annál mélyebben éltem meg számomra fontos pillanatokat. Ilyen volt egy borús őszi napon megélni és felfogni, ahogy lépkedtem ki a kórház kapuján, hogy Apának talán már nincs sok hátra. Eszembe jutottak akkor az elpazarolt évek, hetek és hónapok, melyek évekké dagadtak. Csontig hatolt az érzés, mely a megbánással keveredett. El lehet e ezt felejteni? Nem, és nem is szeretném. Amiért hálás vagyok, az az, hogy kaptunk még éppen annyi időt, hogy rendbe tegyük a dolgainkat, amennyire csak tőlünk tellett. Amikor elaludt, ez az érzés már tompult, hiszen három hónap is eltelt s minden na úgy keltem és feküdtem, hogy azt kívántam, ott lehessek majd vele és ne maradjak le a búcsúról. Megadatott. A fájdalom akkor tért vissza, amikor a halála utáni harmadik hónapban éreztem egy kora reggel. Hogy valóban nincs többé. Elment. Amikor útra kelt, mert mindenki, aki itt maradt, hozzá közel álló képes volt már a maga útjára lépni s őt elengedni.

Hasonló fájdalmat éreztem akkor is, amikor Nepálban a Béke sztúpában imát mondtam mindazokért, akik fontos szerepet játszottak az életemben. Érdekes és szívbe markoló pillanatok voltak látni és érezni őket. Egymás mellett szépen sorban. Elmondani nekik, mennyire hiányoznak és mekkora űrt hagytak maguk után. A második alkalom volt, amikor fizikai szinten éreztem a ’soha többet’ fogalmát.

Elválni azoktól egy munkahelyen, akiket szeretünk, mert a körülmények változtak s egy idő után egész egyszerűen nem volt maradásunk? Ha érezted már, tudod, mire gondolok. Egy életünk van. A ha szereted a munkád, élvezettel teszed és mégy minden nap, akkor semmi gond. Ha vannak zavaró tényezők, célszerű a hozzáállásod megváltoztatni. Ha ekkor sem jobb picivel sem, akkor érdemes tovább lépni, új utakat keresni és pozíciót váltani. Akkor is, ha a szíved szakad meg, hiszen ha olyan munkát végzel, mely nem tölt, mely nem hoz eredményt, sikert, elégedettséget, akkor könnyen megbetegszel. Akkor rendkívül nehéz és mély döntést hoztam, ma már látom a gyümölcsét.

S milyen egy szerelemtől elválni? Fájdalmas. Különösen akkor, mikor nem tudsz egyetlen egy pontot sem kiemelni, miért is történik. Amikor egész egyszerűen megfogalmazódik benneteket, hogy nem közös már az út. Mennyi mindent megteszünk önmagunkért, a szeretteinkért, élményeket, érzéseket és pillanatokat gyűjtünk szépen egymás után, mint ahogyan a kavicsok sorakoznak a tengerparton. Ezernyi emlék, nevetés, beszélgetés, tapasztalás. A saját magam és a másik korlátainak megismerése, ledöntése. A kölcsönös szeretet és tisztelet, melyen alapszik egy kapcsolat. Kérdések, válaszok, fejlődés. Az idő telik s egyszer csak ránk tör az érzés, hogy valami megváltozott. A szeretet marad, mégis más irányt vesz az életünk, így elbúcsúzunk egymástól. Miért fáj? Mert ilyenkor a szép az, ami megmarad a lelkedben és továbbviszed. Mert hiányzik a megszokás, ami eddig az életünk része volt. Mert a lelkünk egy darabja a másik kezében marad, lenyomatként, melyet továbbvisz magával, ahogyan mi is ezt tesszük. Pontosan meg tudjuk fogalmazni, mi az, amit kaptunk általa, mi az, amit elviszünk magunkkal és mi az, amit zálogban ott hagyunk nála. Az a fájdalom, amit érzünk, ami kimondásra kerül és benne van egy ölelésben. Ez visz minket tovább, hagy előre lépni, s már nem hátra nézni többé. Mégis felszabadító érzés a tudat, hogy adtunk valamit egymásnak, ami már csak a miénk marad. Amit mi ketten tudunk. A titok, hogy Ember módjára, felnőttként engedjük egymást utunkra, hiszen olyan csomagot adtunk egymás kezébe, melyből a hátralévő időben mindig lesz elég muníciónk. S nem engedjük el egymás kezét, nem hagyjuk magára, hiszen ott vagyunk, mégis más minőségben.

P
H

„Különös, hogy a legtöbb ember egész életében kerüli a fájdalmas helyzeteket. Na nem mintha olyan nagy sikerrel járnánk, de azért mégis mindig megpróbáljuk elkerülni a fájdalmat. Az a tudattalan hiedelem munkál bennünk, hogy tudatosságunk és tudatunk a gyönyörű pillanatok által fejődik leginkább, de én úgy vélem, a legtöbben mégis inkább a nehéz helyzetekben teszik meg a legnagyobb lépéseket ezen a téren. Sokan nem akarják elfogadni, hogy legnagyobb nehézségeink, szenvedésünk és fájdalmunk a kíméletlen kegyelem megnyilvánulása. Ébredésünk hathatós és fontos alkotóelemei ezek, már ha készen állunk rájuk. Ha készen állunk arra, hogy szembenézzünk velük, megláthatjuk és elfogadhatjuk az általuk kínált ajándékokat – még ha időnként ezeket az ajándékokat látszólag ránk kényszerítik is. Legyen szó akár betegségről, akár egy szerettünk haláláról, akár válásról, akár függőségről vagy munkahelyi problémákról, fontos szembenéznünk az élethelyzeteinkkel, hogy megláthassuk a bennük rejlő ajándékokat.” A

2019. április 27.

… megszelídítettem … (2.rész)

Passzív az agresszió?

A könyv a II. világháború alatt íródott, abban az időben, amikor az erőszak a tetőfokára hágott. Az emberek szerte a világon öldökölték egymást, s az agresszív hajszában egy dolgot felejtettek el: Embernek maradni. Ostoba, értelmetlen módon bántották egymást.

Változott e ma valami? A módszer talán. A háború mindig jelen, valaki mindig hadban áll. A harcban azonban mindig van vesztes mind a két oldalon. Értelmetlenül. Gonosz, embertelen módszerek is léteznek, mióta világ a világ. Mi változott mégis? A passzív agresszió, mely egészen csontig hatol. A chatelések, a letiltások, az iskolai bántalmazás, a lelki terror egészen kicsi kortól a gyerekek életének a része. Méricskélnek, összehasonlítanak, megfelelnek, elvárnak, küzdenek, majd hazudnak. A felnőtteknek, a társaiknak és önmaguknak is. A konfliktusok a múltba tűnnek lezáratlanul, feldolgozatlanul, miután az érzelmeiket nem tudják és nem is akarják megélni, kimutatni pedig semmiképpen. A maszk, mely beborítja őket, ideig – óráig védelmet nyújt; mégsem mentheti meg őket. Azt hiszik, a világ az, mely virtuálisan bontakozik ki előttük.
Mit tehetünk?

Hajnal előtt a legsötétebb az égbolt
A történetben a kis virág elmagyarázza, hogyan és miért kell elviselnie a hernyókat, melyek a levelein portyáznak – hiszen ő még látni akarja a pillangókat. Talán ez adhat nekünk is okot a türelemre, amikor a ma kamaszával szállunk vitába. Mennyire más a mai világ s benne a ma kamasza, mint akár két vagy három évtizeddel ezelőtt. Ez a metafora ad reményt, hogy ha kellő türelemmel és odafigyeléssel, őszinteséggel kezeljük a felnövekvő nemzedéket, mégis meghúzva számukra a határokat, biztosítva a kereteket, akkor kiegyensúlyozott felnőttként élnek majd. Pont olyan időszak ez, mint a sötét éjszaka, mikor forgolódunk, s nem jön álom a szemünkre. A sötétség, mely beborít, mindig hajnal előtt jön el; ugyanígy a telet is ki kell húznunk, mielőtt tavasszal virágba borul a táj.

Ahogy a történetből is kiderül, a szeretet az egyetlen dolog, mely számít. A lényeg a szem számára láthatatlan. gj

2019. április 25.

… megszelídítettem … (1.rész)

Van, ami örök. Van, ami nem változik, hiszen mondanivalója, tartalma, filozófiája biztos alapokon nyugszik. Sokszor (mondhatom, egyre többször) beszélgetünk barátokkal arról, merre tart a világ, mi és hol változott meg végérvényesen s arról is, a mi helyünk hol van ebben a zűrzavarosnak tűnő, örökkön – örökké rohanó bolygón.

Az 1943-ban kiadott A kis herceg, mely a XX. század legjobb könyve címet is elnyerte, világszerte mintegy háromszáz nyelvre is lefordították, eredetileg gyerekeknek íródott. Az ok, amiatt még ma is milliók vásárolják évente egészen egyszerű. Olyan örökérvényű igazságokat szolgáltat egyszerű nyelvezettel, melyet még az is meghall, aki a mindennapokban ezeket észre sem veszi. Az, hogy miért nem cselekszi is, már kérdés marad csupán a levegőben.
Mit tanulhatunk meg a pilótától, aki a sivatag közepén landol, s mit a fiatal hercegtől, aki épp arra járt?

A pénz sem minden – vajon az idő az e
Számtalan tanítványom válaszolja, mikor a jövőről, a munkalehetőségekről esik szó, semmi más nem motiválja, csak a pénz. A jó kereseti lehetőség, a fizetés és a béren kívüli juttatások számítanak, minden más másodlagos. Eszembe jut ilyenkor a negyedik bolygó, melyen az üzletember végtelen elfoglalt a csillagok számlálásával, csak azért, mert élvezi, hogy birtokolhatja őket. Úgy érzi, ezek teszik gazdaggá. Boldog e? Nem tudja, hiszen nincs erre ideje, lefoglalja vagyonának csodálata. Birtokolni akar.
Ingoványos talaj ma pénzről beszélni, hiszen mindenki rohan, sokaknak több kell. Aztán még több. Ami mozdítható, megveszik. Az üzletekben kígyóznak a sorok, még akkor is, ha csak pillanatokra szerez örömet a megvásárolt árucikk. A minőség és a mennyiség ollója tökéletesen kinyílt.
Emlékeztek ugye arra a bolygólakóra, aki minden reggel gondosan felsöpröget. Törődése, gondoskodása teszi lehetővé számára, hogy élhető környezetet alakítson ki. Figyelünk e mi itt a bolygón a környezetünkre. Elég e, amit teszünk? Tudunk e megfelelően cselekedni ebben a felgyorsult, elektronizált – digitalizált világban? Elég e, ha csapatokba verődve szemetet szedünk, ha közben ugyanannyi fölösleget termelünk a fölösleges vásárlással? Esetleg észrevesszük e saját portánkon a szemetet, miközben a szomszédot bíráljuk … mindenféle értelemben.

A róka arra panaszkodik, hogy az embereknek nincs ideje bármit is megérteni, hiszen el vannak foglalva a modern élet adta lehetőségekkel. Amihez ugye pénz kell. Ez az örök körforgás, a huszonegyes csapdája. Kimondja, minden megvásárolható, kivéve a legfontosabbat: barátságot sehol sem árulnak. A barátságokért, a kapcsolatokért meg kell dolgozni kőkeményen. Az pedig időigényes. A ma emberének nincs ideje erre, hiszen a pénzt, a megélhetést kergeti, a jobbat, a szebbet, a mindent. Nagyon nehéz megállni, lelassítani és élvezni a mindennapokat. Minek a közeli barátok, ha van több száz vagy ezer virtuálisan? Elég ráírni, ott felköszönteni, s irigykedni, merre jár a másik, mit eszik, mit főz, gyúrt e.

gj

Álom vagy valóság? Valóság vagy illúzió? Igazi vagy valódi?

Álom vagy valóság? Valóság vagy illúzió? Igazi vagy valódi?

A mai világban nehéz kiigazodni, legyen az bármi. Az étel, amit vásárolunk; az információ, amit felkeresünk; a kép, amit feltöltöttünk; az élmény, amit megosztunk; a test, amit érintünk. Emberek milliói osztják meg fantasztikus életüket, a zseniális ételeket, melyeket elfogyasztanak, hihetetlen nyaralásaikat, miközben két szót nem tudunk velük váltani – vagy épp ellenkezőleg. Pontosan tudjuk, mi zajlik a színfalak mögött. Elfelejtettek valóban álmodni? Talán épp ébren álmodnak arról az életről, amit csak megélniük kellene? Félnek. Félnek meglátni valódi énüket, valódi képességeiket és valódi érzéseiket. Félnek kimondani, amire igazán vágynak – szeretetre, emberi kapcsolatokra, talán épp egyedüllétre a zajos világban. Robotolnak és mindig várnak valamit: a munka végét, a pénteket, a szabadságot, a karácsonyt. Aztán átdübörögnek rajta.

Pedig milyen egyszerű lenne csak egyszerűen élni. Őszintén. Kimondani, hogy örülünk vagy azt, hogy félünk. Mesélni vagy tanácsot kérni. Kérdezni vagy békén hagyni. Álmodni s megvágyni. Nem eljátszani. A rengeteg locsogás, harsogás, lárma, zaj, digitalizált világ elfeledtette velünk, miért is vagyunk itt. Pont most. S elhisszük mindazt, amit látunk, amit láttatnak, amit látni hagynak.  Mit tegyünk? Tapasztaljunk, újra figyeljünk belső iránytűnkre s így haladjunk előre.

bölcsesség

Bölcsnek lenni kiváltság, mégsem születünk annak. Ahhoz, hogy a szívünk mélyén lakozó bölcsesség újra előbújjon, rengeteg energiát kell befektetnünk. Szükségünk van hozzá a tapasztalásokra, élményekre, emberekre, akik mind keresztezik utunkat. Amikor mindig ugyanúgy reagálunk egy – egy helyzetben, s beleragadunk szituációkba, az érzések utat törnek. Ne tedd újra ugyanazt. Kérlek, változtass a módszeren. Az hogy ezt megtesszük vagy sem, már csak a mi döntésünk. Amikor ádáz küzdelmek után arrébb sétálunk, meghozzuk az első bölcs döntést. Amikor tengernyi vita után nem emeljük fel a hangunkat, hanem csöndesen fedjük fel érzéseinket, az is bölcsesség. Abban az időben, amikor a népi tudás volt mindennek az alapja, amikor a látnokok, jósok, ókori bölcsek harmóniában éltek a természettel, nem volt kérdés, hogy bölcseleteiket megosztották a nép embereivel. Ma a racionális gondolkodás, a technikai eszközök kiszorítják a bennünk rejlő bölcsességet. Ahhoz, hogy meghalljuk, el kell csöndesednünk.

természet

Tegnap írásomban azt osztottam meg veletek, egyre inkább a természet felé húz a szívem. Legyen az a végtelen óceán, akár a Balaton vize. Legyen a Himalája csúcsa, vagy a gyógyító kövek Bükkszenten. Legyen a puszta, vagy a kár a virágoskert. Minden összefügg, a rezgéseink meghatározzák környezetünket. ma is léteznek olyan törzsek, népcsoportok, akik a természet körforgásával szorosan együtt élnek, együtt lélegeznek vele. Követik környezetük útmutatását, tiszteletben tartják, s őrzik a vele való kapcsolatot. Ha megtagadjuk a kollektív tudat létezését, ha elszigeteljük magunkat az egyensúly fölborul, s a természet sehogy máshogy, csak katasztrófák segítségével tud minket visszavezetni az eredeti úrvonalra. Mikor öleltél át egy fát? Mikor hallgattad utoljára a nádas susogását. Mikor ültél le, hogy hallgasd a madarak énekét, melyet egy átlagos napodon autók zaja nyom el. Próbáld meg, hogy lassítasz és tudatosan figyelsz a környező világ apró rezdüléseire.

2019. április 17.

Élj együtt a természettel. Hogyan? Találd meg azt a formát, mely számodra a legmegfelelőbb. Ami feltölt. Legyen ez séta az erdőben, a kiskert gondozása, hogy veszel egy csokor virágot a piacon és a vázába teszed. Én magam szeretek sétálni, miközben a túrázás már nem az én világom. Szeretek csöndben ülni egy tó partján, amikor úgy alakul a tenger zúgását hallgatva a messzibe merengeni. Szeretek kávét szürcsölve elbambulni, miközben a kacsák úszkálnak a vízen. Szeretek olvasni a teraszomon, ami tele van virágokkal, puha párnával, és lampionokkal. Szeretek ide kiülni reggel is bögrémmel a kezemben és nézni, ahogy a szomszéd ház tetejére kiül a rigó és elkezdi kora reggeli énekét.
Az elmúlt pár száz évben, különösen az elmúlt ötven során szépen lassan elhatároltuk magunkat a természettől. Kihasználtuk, azt hittük, nekünk bármit lehet. Kiirtottuk, beépítettük, felégettük, elfogyasztottuk, elfoglaltuk. Azt hittük, bármit megtehetünk következmények nélkül. Megkockáztatom, eszünkbe sem jutott, hogy bármiféle végzetes következménye lehet annak a rombolásnak, amit véghezvittünk. Mindent megtettünk azért, hogy a természettől elszigeteljük magunkat. nem akartuk hallani a hangját, nem akartuk megérteni a nyelvét. Elfelejtettük, hogy annak körforgása, ciklusai, hangjai, ritmusa életünk alapvető meghatározója. Egyensúlyban és harmóniában élni csak vele együtt vagyunk képesek.

Egyre inkább a természet felé húz a szívem. Legyen az a végtelen óceán, akár a Balaton vize. Legyen a Himalája csúcsa, vagy a gyógyító kövek Bükkszenten. Legyen a puszta, vagy a kár a virágoskert. Minden összefügg, a rezgéseink meghatározzák környezetünket. ma is léteznek olyan törzsek, népcsoportok, akik a természet körforgásával szorosan együtt élnek, együtt lélegeznek vele. Követik környezetük útmutatását, tiszteletben tartják, s őrzik a vele való kapcsolatot. Ha megtagadjuk a kollektív tudat létezését, ha elszigeteljük magunkat az egyensúly fölborul, s a természet sehogy máshogy, csak katasztrófák segítségével tud minket visszavezetni az eredeti úrvonalra. Mikor öleltél át egy fát? Mikor hallgattad utoljára a nádas susogását. Mikor ültél le, hogy hallgasd a madarak énekét, melyet egy átlagos napodon autók zaja nyom el. Próbáld meg, hogy lassítasz és tudatosan figyelsz a környező világ apró rezdüléseire.

elengedés

Életed során soha nem harcolsz senki mással, csakis önmagaddal. S semmi más nem állít gátat eléd, csak te magad azzal, hogy nem kezded el valóban élni az életed. Miközben attól félsz, hogy el kell rugaszkodnod a megszokottól, ami visszatart az valójában a félelem: hátra kell hagynod régi, jól berögzött sémákat. Azokat a mintákat, melyeket félsz útjukra bocsátani, pedig rabigába kötnek. Amikor felismered ezt és igazán vágysz a változásra, az élet adta nagy kalandra – akkor leszel képes a mélybe vetni magad és ugrani az ismeretlenben.

Hogy én megtettem e már? Igen. Számtalanszor. Az elsőre majdnem másfél évtizedig készültem. Mindig megmagyaráztam saját magamnak, miért is kell benne maradnom a helyzetben. Mindig fölmentettem mindenkit magam körül, nem tehetnek arról, ami velem és önmagukkal tesznek. Mindig a jót akartam bennünk meglátni és nem azt, amik ők valójában. Egy tragédia árnyéka volt szükséges ahhoz, hogy kilépjek a komfortzónámból és a teljesen ismeretlenbe vágjak. Egyedül. Azóta többször volt szükségem arra, hogy lépjek, s irányt váltsak. Könnyebben megy e? Őszinte vagyok: nem. Miben más mégis és miért működik nekem? Mert pontosan tudom, milyen érzés az, amikor egy beragadt helyzetet megdolgozva, felismerve a leckét, megtapasztalva a tudást és élményt, milyen energiákat szabadítok fel. Nos ezért. g

2019. április 14.

 

Te hol tartasz? Életed melyik szakaszát éled?

Azt, ahol a lélek még fejlődik. A test, a szellem, a lélek összhangja még nem rezonál. Dolgozik az egoista, kicsit még önző szakasz, melyet sokkal jobban izgat a fizikai valóság, mint bármi más? Legnagyobb veszélye ennek, hogy bárki könnyen narcisztikussá válhat. Egyetlen szempillantás alatt.

Esetleg léptél már egyet följebb, a képzeletbeli lépcsőfokon, hiszen megtanultál felelősségteljesen gondolkodni. Nem önző, öncélú módon, hanem figyelve másokra is. Ahol már keresed a lehetőségeid, feszegeted a határaid, megoldásokra törekszel, miközben a világ meghódítására készülsz. A legjobbat akarod magadnak, a legjobb dolgot megszerezni és a legjobban csinálni.

Az is meglehet, hogy már ezen is túljutottál. Már nem akarsz mindenáron első lenni és nem akarsz mindent megszerezni sem. Rádöbbentél, hogy a „minden” nem létezik. Már tudod, nem kaphatsz meg mindent, amire vágysz, mert mindig történnek váratlan események az életünkben. Túllépsz a fizikai valóságon, hiszen számodra már nem a pénz, a tárgyak, a birtoklás, esetleg mások véleménye s nem is a hatalom szerez örömet. Már tudod, hogy a boldogság belülről fakad, s odabent is leled meg.

S honnan tudod, hogy megérkeztél? Érzed. Érzed, mert önmagadra találtál. Amikor csak úgy egyszerűen jó lenni. Amikor tudod, honnan jöttél, mit tapasztaltál, s hova jutottál. Hálás vagy azért, amit kaptál, amiért megdolgoztál. Amikor értékeled azokat, akiket szerettél s akik szerettek. Amikor örömmel tekintesz vissza az emlékekre. Az az időszak, amikor már nincs szükséged arra, hogy halmozd a tárgyakat, az anyagi javakat. Az időszak, amikor úgy igazán lelassul az idő, s az élmények töltenek. Ekkor találod meg az igazi valód. A lelked.

2019. április 10.

Az elmúlt hetekben több állásbörzére is hivatalos voltam, ahol bátran fordulhattak hozzám álláskeresők, pályakezdők, pályamódosítók. Az őszi rendezvény után, ismét két megyeszékhelyen kaptak lehetőséget cégek és munkavállalók, hogy egymásra találjanak. Itt segédkeztem én is abban, ha valaki elakadt a karrierjében, elvesztette a motivációt, a kiégés határán van, s az egyensúlyt keresi – lehetőséget és tanácsot kapjon arra, hogyan lendülhet túl a holtponton. Hogyan teheti újra a mindennapjait hasznossá és hatékonnyá. Örömmel töltött el, hogy a lehetőség iránt hatalmas érdeklődés volt: fiataltól az idősebb korosztályig kerestek meg, s tettek fel kérdéseket, hogy indulhatnának el, hogyan válthatnának, merre menjenek vagy épp csak a gondolataikat és érzéseiket szerették volna megosztani végre valakivel.

Siker vagy illúzió

Egyik generáció sincs ma egyszerű helyzetben, hiszen lassan mindenki sikeresnek tűnik. Az internet világa, a közösségi háló portáljai mind – mind azt sugallják, szinte semmire nincs szükség a jóléthez. Legkevésbé szorgalomra, kitartásra vagy épp kemény munkára. Elég csak egy repülőre felülni és máris „dől a lé”; másrészről itthon maradni is érdemes, hiszen bármelyik nagyvállalatnál jár cégesautó, mobiltelefon és minden földi jó. Ezzel szemben a rideg valóság az, hogy a régi, már berögzött sémák szerint szinte lehetetlen munkát találni, akárhol is legyünk. S az ölébe sem fog hullni senkinek egy jól fizető állás a semmiből. Szemléletváltásra, rugalmasságra s kellő nyitottságra van szükség ahhoz, hogy valaki sikerrel járjon a munkaerőpiacon. Ez utóbbit sosem csak az anyagiakban érdemes mérni, s erre a nézetre ma még nagyobb szükség van. Természetes, hogy a fizetés áll a fontossági sorrend első helyén, nem szabad azonban elfelejteni a munkakörülményeket sem.

A munka megbetegíthet

Többen érkeztek azzal a problémával, hogy rövidebb – hosszabb ideje tartó betegség nehezíti meg a mindennapjaikat, vesztették el a munkájukat vagy kellett több éves külföldi munkából hazatérniük komoly betegség miatt. Észrevetted már Te is, mikor a stressszes munkanapok után bezuhansz az ágyba, s mikor már egészen kimerülsz, a szervezeted egyszerűen megállásra kényszerít lázzal, köhögéssel vagy hátfájással.  Amikor hébe-hóba egy – egy órát túlórázol csak, azzal semmi gond. Amikor azonban az irodád szépen lassan az otthonoddá válik, megjelennek a testi tünetek is. Miért? A válasz egyszerű: a szervezeted nem tud pihenni, regenerálódni. A szíved legmélyén tudod, hogy nem a megfelelő helyen vagy. Nem örömmel végzed a munkád, egyszerűen csak robotolsz nap, nap után. Nem tudod felszabadultan tölteni a napokat, mégis ott maradsz és beleragadsz a helyzetbe, mert félsz attól, nem találsz jobbat. Talán attól, hogy a következő hely még rosszabb lesz. Az önismeret s az ezen alapuló önbizalom elengedhetetlen a felismeréshez, a döntés meghozatalához, ezzel együtt a változáshoz is. Sokszor elég csak másként szemlélni a dolgokat, s amint áthelyezed a fókuszt, máris megváltozik minden. Vannak helyzetek azonban, ahol gyökeresebb váltásra van szükség, hiszen egyetlen munkaadó sem szereti látni, ha a dolgozók nem tudnak teljesíteni különböző okok miatt.

A monotonitás és a motiváció hiány is megöl mindent, ami a munkahelyhez köt. Az unalom teljesen kimeríti a szellemet. Az, amikor egész álló nap csak a munka végét várod. Hosszútávon teljesen beteggé tehet, ekkor kerülsz be a mókuskerékbe, s darálnak be a hétköznapok. Vajon melyik munkaadó szeretné, hogy unottan végezze bárki is a munkát. A „burn-out”, a kiégés folyamata hosszú, nem kell megvárnod, amíg valóban belebetegszel a munkádba. Kérj bátran segítséget.

Miért lennél átlagos?

Mindannyian, akikkel rövidebb – hosszabb ideig beszélgettem az állásbörzéken, kivételes emberek. Becsülöm, amikor valaki segítséget kér. Amikor készül és kérdez. Amikor kiaknázza a lehetőségeket, melyeket felajánl számára az élet. Azt pedig különösen, ha vállalja önmagát, s nyíltan beszél a gondjairól. Sokan közülük lehetőséget kaptak továbbtanulásra, képzésre, illetve pozíciók betöltésére is, mert bár van bennük egészséges félelem a kockáztatástól, mégis belevágnak. Sokszor valóban érdemes más szemszögből is átgondolni helyzetünket, s a fókuszt áthelyezni máshová, hiszen így új területek kerülnek megvilágításba – azok, melyek eddig árnyékban voltak.

Szerencsés vagyok, mert a munkám a hobbim is egyben. Nagyon fontos, hogy szeressük azt, amit csinálunk. Rengeteg befektetett energia és idő szükséges ahhoz, hogy eredményeket érjünk el. Nem mindig számokban mérhetőt, hanem saját magunkhoz és képességeinkhez mérten. A kitartás, a hit meghozza gyümölcsét, és érezni fogjuk egyéni sikereinket a mindennapokban is. Hatékony lépkedni előre csakis úgy lehet, ha akarunk, bízunk önmagunkban, megismerjük a kiaknázatlan képességeinket és fejlesztjük is azokat – bármi is legyen a hivatásunk.