Gallai Judit bejegyzései

AKI BEFELÉ NÉZ, AZ FELÉBRED

4. “Aki befelé néz, az felébred.”

Mindannyiunk számára a legnehezebb és legrögösebb út befelé vezet. Nagyon sokszor fojtunk el érzéseket, megérzéseket, mondatokat, eseményeket. Nem akarunk megérteni helyzeteket és elfogadni azt, nekünk is részünk volt abban, hogy a dolgok nem feltétlen kedvezően alakultak.

Ahhoz, hogy kijussunk a saját magunk építette falak mögül, lemászhassunk végre az elefántcsonttoronyból, melybe önszántunkból zártuk be magunkat – először is befelé szükséges elindulnunk. Melyek azok a helyzetek, ahol mindig ugyanazt a döntést hozzuk, ugyanúgy reagálunk még akkor is, ha ez számunkra nem előnyös. Miért és hogyan keveredtünk bele abba a csapdába, ahol már nem látjuk a kiutat, az alagút végét sem – talán már meg sem tudjuk mondani.

Fontos és talán a legfontosabb az őszinteség. Nem csak másokhoz, hanem elsősorban önmagunkhoz. Merjük átgondolni és megfogalmazni, ha kell hangosan is kimondani, akármennyire is fáj – hol vesztettük el önmagunkat.

Ha elindulunk azon az úton, mely a szívünkhöz vezet, megnyílik előttünk a világ.

Ha körülnézünk, azok az emberek megnyerőek és sugározzák az erőt és az életet, akik rendben vannak önmagukkal, akik ismerik saját erősségeiket és gyengeségeiket és nem szégyellnek erről beszélni sem. Miért is tennék? Minden, amit átéltünk, mindenki, akivel megismerkedtünk, az életünk részévé vált. Fogadjuk hát el önmagunkkal együtt.



A JÓ EGÉSZSÉG TITKA, HOGY TELJESEN A mostBAN ÉLJÜNK

3. “A jó egészség titka, hogy teljesen a MOST-ban éljünk.”

Az egyik legfontosabb dolog az életünkben, hogy képesek legyünk a múlt sérelmeit elengedni – ugyanakkor képesek legyünk már lezárt kapcsolatainkból a jót is magunkkal vinni.

Ahhoz, hogy ezt megérthessük, meg kell tanulunk megbocsátani. Nem csak másoknak, de főleg önmagunknak. Számos olyan emberrel hoz össze az élet, akik évek óta ostorozzák magukat rosszul meghozott döntéseik miatt. Nagyon hosszú és fájdalmas folyamat előtt állnak, hiszen azt megtanulniuk, hogy a múltat nem tudják már megváltoztatni. Elfogadni a megmásíthatatlant nem egyszerű folyamat. A rengeteg kesergés, bosszankodás, a felelősök keresése csapdahelyzetbe, zsákutcába sodorhat mindannyiunkat.

Ahhoz, hogy fejlődhessünk, elengedhetetlen a múlt vizsgálata, de nem teljes mélységéig. Meg kell keresnünk azt a pontot, ahol jól éreztük magunkat, ahol boldogok voltunk és kiegyensúlyozottak. Meg kell keresnünk azt az állapotot felidézni, amikor erősek és optimisták voltunk. Ha ez sikerül, nyert ügyünk van.

DSC00033

Szeretem azt a mondást, hogy onnan ismerjük meg a felnőtt embert, meri vállalni a felelősséget tetteiért, s nem másra hárítja azt. Nagyon sok mindenkiből hiányzik ez a tulajdonság. Főleg azokból, akik  a leghangosabbak, a legkritikusabbak. Sajnos, őket sújtja rengeteg betegség is, hiszen ez az önmarcangoló folyamat nem múlhat el nyom nélkül.

Jegyezzük hát meg azt az idevágó mondást:

“Mind a szellemi, mind a testi egészség titka az, ha nem siránkozunk a múlt miatt, nem aggódunk a jövőért, hanem bölcsen és komolyan éljük a jelen pillanatot.”

Ha nem a múltban élünk és rágódunk vissza nem fordítható eseményeken; ha nem a jövőről ábrándozunk, akkor elménkkel a jelen pillanatra koncentrálunk és teljes életet élhetünk.

 

Nem a szavaid, hanem a tetteid határoznak meg

2. “Nem a szavaid, hanem a tetteid határoznak meg.”

Mennyire igaz ez a mondás – s kapcsolódik előző bejegyzésemhez. Sokszor, sok meggondolatlan szó hagyja el a szánkat. Tetteink azonban beszédesebbek.

Életünk egy út, melyen magunk választjuk ki, mikor melyik irányba haladunk. Döntéseink megmásíthatatlanok és a felelősség is egyedül a miénk. A tetteink eredménye az, ahol most tartunk . El kell fogadnunk, s talán ez a legnehezebb, hogy a múltban hozott döntéseink akkor és ott helyesek voltak. Nem szabad azon rágódnunk, mit kellett volna másképpen tenni; hanem elfogadni az akkor döntésünk és továbblépnünk.  Nem haragudhatunk másokra a most kialakult helyzetünkért, hiszen életünk kovácsai mi vagyunk, a végső döntést mindig mi hozzuk meg. Fontos, pontosan ezért, hogy mindig úgy cselekedjünk, MI magunk szerepeljünk önnön döntésünkben.

Merjünk bátran elhagyni a mások által már kitaposott utat, hiszen az nem lehet a miénk. A sajátunkat magunknak kell bejárnunk.

Az, hogyan viselkedünk önnön életutunkon, s hogyan befolyásol minket a környezetünk vagy épp mi befolyásoljuk mások életét – meghatározó mindannyiunk számára. Fontos úgy cselekednünk, hogy hűek maradjunk elveinkhez, s ne másokat okoljunk a kialakult helyzetekért.

“Mindannyiunk életében eljön az az idő, amikor eltávolodunk a körülöttünk kavargó drámától és mindazoktól, akik ezt okozzák. Vedd hát maga körül olyan emberekkel, akik megnevettetnek. Felejtsd el a rosszat és csak a jóra koncentrálj. Szeresd azokat, akik jól bánnak veled. Imádkozz azokért, akik nem teszik ezt meg. Az élet túl rövid ahhoz, hogy boldogtalanul éljük le. Ha összeomlik minden, az is része az életünknek, de mikor minden újra működésbe lép, s lassan talpra állunk – nos, az az Élet.”

 

“A szeretet mindent meggyógyít”

Ez a nap is elérkezett – Advent első vasárnapja.  Az elkövetkezendő napok már a Karácsony-várás időszakát ölelik fel. Arra gondoltam, minden nap megosztok Veletek egy bejegyzést, melyből töltekezhettek, töltekezhetünk – s melyek segítenek mindannyiunknak lezárni a mögöttünk sorakozó heteket, hónapokat, történéseket. Idézzük fel a boldog pillanatokat és engedjük el azokat, melyet csalódást, fájdalmat okoztak. Segítségül azokat a gondolatokat hívom segítségül, melyek Buddhától származnak – ezek között számos olyat találtam, melyek arra ösztönöznek bennünket, hogy átgondoljuk és megváltoztassuk életünket. Ezeket osztom meg Veletek az elkövetkezendő napokban a saját érzéseimmel fűszerezve.

1. ” A szeretet mindent meggyógyít.”

Valóban, hiszen legnagyobb szüksége mindig azoknak van a szeretetre, akikben a legkevesebb van belőle. Sokszor tüskések vagyunk, szúrunk, meggondolatlan mondatok csúsznak ki a szánkon – ezek akarva akaratlanul  örökké ott maradnak. Mindannyian vétünk hibákat, mondunk ki, sajnos, nem komolyan gondolt szavak.

El kell fogadnunk, hogy mindannyian mások vagyunk. Előítéletek nélkül kellene elfogadnunk egymást. Talán ez a legnehezebb. Sosem tudhatjuk, milyen háttérrel, mennyi gonddal, bánattal indulunk neki egy napnak – s ugyanez igaz akkor is, amikor hazatérünk egy-egy dolgos nap után. Fáradtan, kimerülve sokkal érzékenyebbek vagyunk.

DSC02318

Nem könnyű megvalósítani, de törekednünk kell arra, hogy kellő nyitottsággal, odafigyeléssel és szeretettel viseltessünk egymás iránt;

hiszen

“Harag nem old fel haragot – a szeretet mindent felold.”

A halat nekünk kell kifogni

„Higgy magadban, hallgass megérzéseidre. Hidd el, csodás kalandban lesz részed” – vallja Gallai Judit.

MISKOLC. De nemcsak vallja, hanem ha szükséges, segít is abban, hogy ezt elérjék az emberek. Judit ugyanis coach, de ahogy saját magát aposztrofálja: lelki tréner. Abban segít, hogy a tőle segítséget kérő emberek a jelenben találják meg a problémák okát és tovább tudjanak lépni. Igaz, még csak februártól – egy öt hónapos tanfolyam elvégzése után – van hivatalos papírja arról, hogy coach, de már előtte is segített, ha tudott. Ő ugyanis angoltanár, és – mint mesélte – sokszor előfordult, hogy valaki nem haladt, vagy éppen elakadt a tanulásban, a tapasztalata pedig az volt, mindig valamilyen lelki, magánéleti gond húzódott a háttérben.

„A segítő szándék mindig megvolt bennem, és ez a módja tetszett meg leginkább. A coach ugyanis humánus folyamat, amely a múltat nem csócsálja, sokkal inkább a jelenben keresi a megoldást” – mesélte. Elmondta azt is, a tanfolyam elvégzésével maga is pluszt kapott, reális önismeretet, kapcsolatai átlényegültek. „Sokkal egyszerűbben, nyíltabban kezelem a problémákat” – fogalmazott.

Egy-egy kezelés – persze esettől függően – 6-10 alkalomból áll, Judit szerint ennyi elég ahhoz, hogy az ember talpra álljon. „A legfőbb probléma, amivel megkeresnek az önismeret hiánya, stressz, vagy éppen nem tudnak az idővel gazdálkodni, nem tudják összeegyeztetni a magán­életet a munkával” – sorolta. Arra is figyelmeztetett, hogy ezeket a gondokat sokan próbálják elfedni testi tünetekkel, amelyek a kezelések után, miután a probléma megoldódott, többnyire megszűnnek.

„Engem mi motivál? Talán önzőség, de a sikerélmény. Illetve tudom, hogy milyen fontos, hogy az ember kibeszélje a gondjait, hogy valakivel tabuk nélkül megoszthatja a nehézségeit” – mondta.

Judit szerint, amit ő tesz, az csupán annyi, hogy valakit elvezet a folyóhoz, megtanítja horgászni, de hagyja, hogy a halat már saját maga fogja ki.

Gallai Juditról többet a www.experiencethepresent.com honlapon olvashatnak.

http://www.eszak.hu/helyi/2014/07/30/a-halat-nekunk-kell-kifogni.eszak


ÉM-NSZR

Amikor eljön a „most van az elég” ideje

 

Amikor eljön a „most van az elég” ideje

Miskolc. Ezúttal nem közöljük, még név nélkül sem az életvezetési tanácsokért hívható, legutóbbi telefonos szakértőnkhöz, Gallai Judit coach-hoz (ejtsd: kócshoz) befutott panaszokat, kérdéseket, hogy még véletlenül se ismerhessen rá a környezetük. A hívóknak ugyanis – már ha lehet általánosítani – éppen az (elvileg) hozzájuk közel állókkal való kapcsolataik, még inkább azok hiánya okozza a bajukat.

Egy kivételével a hívók idős hölgyek voltak. Többen közülük konkrét panaszokkal, például mozgásszervi tünetekkel (megtudtam: a jobb térd mindig az előrelépés képtelenségét jelzi). Judit néhány kérdése után azonban ugyanoda lyukadtak ki: ami igazán fáj nekik, az a magány. Volt a hívók között olyan, akinek messzire költöztek a gyermekei, unokái, s volt, akinek a szomszéd utcában laknak, csak épp nem érnek rá meglátogatni a nagymamájukat. Ám még akit meg is látogatnak időnként, arról is kiderült, hogy csak a praktikus feladatok jelentik a kapcsot, „szimplán” beszélgetni sosem szoktak.

„Nagy tettnek tartom”

– Persze, hogy maga is tehet róla – erősíti meg Judit a felvetésemet, hogy azért az több mint gyanús, ha valakinek nincs egyetlen jó szomszédja, barátja, barátnője, ismerőse sem. – Épp ezért őszintén nagy tettnek tartom, hogy valaki veszi a bátorságot, s felhív engem, egy idegent, s vállalkozik arra, hogy őszintén megossza a gondját, a félelmeit, s válaszol a kérdéseimre. S ebben nem a hozzám, hanem az önmagukhoz való őszinteség a legfontosabb.

A coach-ról eddig azt hittem, hogy csupa üzletembernek ad életviteli tanácsokat, elsősorban a karrierjük érdekében. Judit pontosít: azokat inkább trénereknek nevezik. A budapesti „business and life” (üzlet és élet) coach­-tanfolyam során, amelyet ő is elvégzett, egyértelművé vált, hogy őt inkább ez utóbbi vonal érdekli.

Meglepő, milyen hamar szót ért a telefonon keresztül is mindenkivel, az egy kivételt jelentő, huszonéves hívóval épp úgy, mint a nála jóval idősebbekkel.

– Előfordul, hogy valakinek csak arra van szüksége, hogy jól kibeszélhesse magát, s erre kellek én neki, s lehet, hogy meg is elégszik egyetlen találkozással. De ha komoly a gond, akkor is elég szokott lenni 6-10 alkalom. Ha ekkorra sem jut előre, az azt jelzi, hogy hiányzik az őszinteség, más szakemberre van szükség.

Felkavart érzelmek

Felvetődik bennem: vajon mi a különbség a pszichológus és az életvezetési tanácsadó között.

– Tényleg van a kettőnek köze egymáshoz, de alapvető különbség, hogy ha igyekszünk is meglelni a bajok múltbeli gyökerét – ez sokszor a szülők viszonyára vagy az apa-lány, anya-fiú kapcsolatokhoz, az azokból adódó megfelelési kényszerhez vezet – mi inkább az előrelépés lehetőségeire igyekszünk rávezetni a hozzánk segítségért fordulókat.

Minthogy a coach-ságot Judit vállalkozásban végzi, alkalmanként több ezer forintot kér, de az első alkalom mindig ingyenes.

– Minthogy már az első telefonbeszélgetés is felkavarhatja a hozzám fordulót, törekszem a személyes találkozásra, méghozzá a segítséget kérő számára valamilyen biztonságos környezetben. S bár van egy hatékonynak mondott időintervallum, én nem nézem az órámat, hogy hol tartunk, mert nem hagyhatom magára az ügyfelemet a felkavart érzelmeivel. Igyekszem elérni, hogy sikerüljön legalább valami kis célt kitűzni, ami fogódzót jelenthet.

Judit szerint a magányossággal nem csak a most telefonálók küszködnek, általános probléma. Sokat jelent, ha létezik legalább egy valaki, akinek teljesen bizalmasan elmondhatjuk, ami bennünket foglalkoztat. Még akkor is, ha ehhez nekünk kell megtennünk az első lépést.

http://www.eszak.hu/helyi/2014/11/21/amikor-eljon-a-most-van-az-eleg-ideje.eszak

Szalóczi Katalin

Emlékezünk, emlékezzünk…

November elseje különös nap.

Emlékezünk, gyertyát gyújtunk, s megállunk végre egy pillanatra, hogy emlékezzünk.

Számomra ez a megemlékezés többszörösen átalakult, új értelmet nyert. Nagymamám ezen a napon aludt el örökre hosszú évekkel ezelőtt – a halála után két héttel az akkor népszerű musical, a Padlás egyik dalát énekeltük el a szalagavatónkon.  Nehéz volt a szívem, de a dal tartalommal telt meg ott és akkor. Minden szavát magaménak éreztem.

Nem egészen két évvel ezelőtt Apa is elaludt örökre, talán már fentről vigyáznak rám, ránk, s terelgetnek minket jobb utakra. Nem véletlen, hogy azon a tavaszon a színház műsorára tűzte hosszú évek utána a Padlást ismét. (Említettem már korábban, nincsenek véletlenek.) Háromszor ültünk be a gyerekekkel egymás után. Nem tudtam nem odafigyelni minden egyes szóra, érzésre, ami új és új tartalommal telt meg.

candles-230779_640

Megváltoztam. Emlékezem. Nem csak egy napon az évben. Minden nap. Keresem, figyelem és érzem őket. Tudom, hogy vigyáznak ránk odafentről.

http://www.youtube.com/watch?v=CR7HyHZ2Ipk

Az ősz színei

Ahogy elmúlik szép lassan az indián-nyár, s közelednek az esős, hűvös őszi napok, egyre többször jut eszembe a nyári utazás: az esték, a séták, a hosszúra nyúlt beszélgetések, a naplementék, a véget nem érő autózások.

Szeretem az őszt minden színével együtt.

Szeretem, ha előbukkan a nap, ha csak egy rövid időre is.

Szeretem nézni a várost hajnalban, ahogy a nap kel fel, sugarai pedig furcsa színűre festik a ködbe burkolózott várost.

Szeretem a színes faleveleket és a lehullott gesztenyét.

Ilyenkor jólesik már egy meleg tea vagy forró kávé mellett elmélázni, s visszagondolni olyan eseményekre az életemben, melyek ugyan elmúltak, de jóleső érzéssel töltenek el. Jó ilyenkor egyedül lenni és feltöltődni. Vinni magammal a jó dolgokat tovább az utamon, s letenni azokat, melyek visszatartottak.

S mindehhez egy jó zene is elkel:

http://www.youtube.com/watch?v=KLVq0IAzh1A

 

 

Szabadság

153246258

“Minden nő szabadságharca addig tart, amíg nem találkozik egy valódi Férfival. Akkor a Párducból szelíd Őz lesz, s a női szabadságharcos zászlóbontójából egy szerelmes asszony, mert minden vágya, hogy egy biztonságos tenyéren üljön, és érezze egy erős, oltalmazó és szerető kéz melegét. Az önvédelmi lázadás csakis azért tarthat egy életen át, mert nincs manapság biztonságos tenyér. A szingliség a nőknek nem életcéljuk, és főleg nem valamiféle beteges eltévelyedésük, nem erkölcsi és hormonális zavaruk, hanem saját nemüket eláruló és alkalmatlanná vált férfiaktól való szabadulás egyetlen lehetősége. Egyedül nem jó, de még mindig jobb, mint vele együtt. Arra mindenesetre jó, hogy elinduljon a nő befelé, önmaga felé…”
Müller Péter

…mi fér egy életbe…

Mi fér egy életbe?

A meghatározó gyermekkor: szülőkkel, nagyszülőkkel, barátokkal, iskolatársakkal. Küzdelmes évek, melyek megtörnek, nyomot hagynak és bár elhalványulnak, de sosem tűnnek el. Az emlékek megmaradnak és az élet legváratlanabb pillanataiban törnek fel a mélyről, s indítanak el új irányba.

A szerelemmel teli fiatalkori évek: versek, dalszövegek, feleség, gyermek, betegség. Útkeresés, megfelelés, beilleszkedés. Végre valódi család, ahová jó tartozni, együtt lenni, megélni, küzdeni. Lehetséges, hogy korai döntés volt? Elveszett valami az úton, s nem volt lehetőség már visszahozni? A döntés meghozatala elkerülhetetlen volt.

A felnőtt évek, melyek újra küzdelmekkel telve teltek. Szeretetben, összetartozásban, új környezetben, szerető családban, olyan munkakörben, ahol a szeretetadag dupla dózisban jár, de valami  mégis elveszett. A hit és a bizalom, hogy újra visszatalál hozzánk az, aki egyszer fontos volt, nem múlik.

A nyugalom évei…. ez már nem adatott meg….Az út kétharmadánál elfogyott az erő, bár lett volna még miért küzdeni.

Nehéz volt megértenem és elfogadnom, még nehezebb kimondanom, hogy nem az a fontos, találkozunk e még, hanem az a lényeg, mit viszünk magunkkal.

60 éves lettél volna ma. Talán nagy ünnepséggel, családi körben, gyerekekkel, unokákkal, barátokkal.

Nem érted meg – de biztos vagyok abban, hogy mindannyian gondoltunk Rád így vagy úgy; mindannyian máshol, máshogyan, de mégis Te voltál a fontos ma.

Az emlékek halványodnak, az évek szaladnak, de az érzések ugyanúgy megmaradnak.

Hiányzol Apa.