2017. december 18.

 “Ne higgy el mindemt, amit mondanak.”

Ahogy közeleg a karácsony, egyre feszültebbek vagyunk, a rohanós napok mindenki utolsó csepp erejét is felemésztik. Ehhez még hozzájárul az is, rengeteg közös rendezvényen veszünk részt, ahol rég látott ismerősökkel futunk össze ismét; talán épp egy baráti beszélgetésen tör fel valakiből egy hallott pletyka vagy talán a közvetlen környezetünkben tapasztaljuk meg, ki hogyan és milyen gyorsasággal változik meg külső hatásra. Ebben a várakozással és tettel teli időszakban, bármi könnyen kibillenthet bennünket és az is igaz, hogy a hallottak vagy látottak felerősödnek. Sokszor elég csak annyi, hogy nem viszonozzák a köszönésed, esetleg összesúgnak a hátad mögött, mert hallottak valami izgalmast rólad, amit még te magad sem tudtál vagy az is előfordulhat, hogy nemrég hátba szúrtak, most pedig barátkoznának.

Hosszú – hosszú évekig én magam is sok mindent elhittem, amit csak hallottam. Most mosolygok itt ezen, hiszen sokszor vittek tévútra ezek az információk engem is. Már régóta nem teszem, inkább figyelek. A szavak és a tettek közötti egyezést vagy épp eltérést. Ki és hogyan reagál bizonyos helyzetekben, s kitart e saját maga által felállított erkölcsi mérce mellett. Nem csak másokra vonatkoztatva, hanem önmagára is. Nem ítélem el, nem szembesítem, egyszerűen eltávolodom. Nem hallottak alapján döntök vagy cselekszem, hanem a tapasztalatomra és az érzéseimre támaszkodva.

Sokkal kevesebb fájdalommal és még kevesebb csalódással járna, ha arra a bizonyos belső hangra figyelnének egyre többen. Mennyi mindent meghallgatnak, mennyi mindent elhisznek, végül pedig csalódniuk kell. Néha kellemesen, többször sajnos fájdalommal teli módon. Hogyne tennék, mikor olyan dolgokat, gondolatokat fogadnak el és fogadnak meg, melyek nem hozzájuk tartoznak. A legegyszerűbb példa erre maga a világháló, melyet folyamatosan áraszt el okosabbnál okosabb gondolat. Nyilván találunk is közöttük olyanokat, melyeket be tudunk illeszteni épp aktuális életünkbe. Fontos azonban, hogy mielőtt elhisszük bármelyik valóságtartalmát, s elkezdjük aszerint alakítani a jövőnket; győződjünk meg arról, valóban nekünk íródtak e a sorok. Valóban értjük e a mondanivalót és nem csak  a saját szemüvegünkön keresztül tekintünk a külvilágra. Látunk e és nem csak nézünk. A valódit látjuk e, s nem az igazit. S ugyanez vonatkozik a mások által elmesélt dolgokra is. Sokszor találkozunk figyelmes és tapintatos emberekkel, akik csak jót akarnak nekünk, ezért tanácsokkal látnak el, vagy figyelmeztetnek. Vajon ők is eszerint cselekszenek? Vajon látják azt, ők mit tesznek valójában, ami talán homlokegyenest más, mint amit nekünk javasolnak? S mi történik, mikor egy információ elindul vándorútjára? Pontosan az, mint a mesében: bejárja a világot; néhol elhagy valamit, máshol talál.

Mind a magánéletemben, mind a munkám során azokra az eseményekre támaszkodom, melyeket már megtapasztaltam. Sokat utazom, számtalan emberrel találkozom, mindenfelől ömlik az információ. Mégis megtanultam azt, hogy mindig az érzéseimre támaszkodva, a megérzéseimre hallgatva szűrjem ki a számomra értékes pillanatokat, információkat, élményeket. S mindig csakis ezekről mesélek másoknak.

“Ne higgy el semmit, csak mert egy bölcs mondta, Ne higgy el semmit, csak mert mások úgy hiszik, Ne higgy el semmit, csak mert le van írva, Ne higgy el semmit, csak mert Istentől eredőnek tartják, Ne higgy el semmit, csak mert valaki más elhiszi. Csak azt hidd el, amiről magad győződtél meg, hogy igaz.”

2017. december 15.

“Aki befelé néz, az felébred.”

Az ígéret

Január – június. Az első hat hónap, mely hosszú idő után ismét egy erőt próbáló időszak volt tele élményekkel, érzésekkel, fájdalommal és felismeréssel.

Mindannyiunk számára a legnehezebb és legrögösebb út befelé vezet. Nagyon sokszor fojtunk el érzéseket, megérzéseket, mondatokat, eseményeket. Nem akarunk megérteni helyzeteket és elfogadni azt, nekünk is részünk volt abban, hogy a dolgok nem feltétlen kedvezően alakultak. Ez velem sem volt másként, hiszen mindannyian hús – vér emberek vagyunk. Mi történt? Egy izgalmas és hosszú út egy távoli országban rádöbbentett arra, mennyire törékenyek vagyunk, s mennyire az általunk elképzelt és kreált világban élünk. A lélek tisztasága, távol az elektronikával átitatott mindennapoktól visszahozta a nyugalom, a csönd és a befelé figyelés pillanatait. Ahol mi vagyunk, a gondolataink és érzéseink, ahol nem vonja el a figyelmet a zajos és hazug világ, ahol nincsenek álarcok, maszkok és elvárások. Onnan visszatérni olyan érzés volt, mint amikor a szellemet erővel akarjuk visszazárni a palackba. Dühös voltam és bántott, hogy ezt a körülöttem élők miért nem látják és érzik. Miért nem írható fel receptre ez azoknak, akik nem látnak az orruktól tovább, s nem csak magukat, de már a környezetüket is megbetegítik elvárásokkal, bírálattal, vagy életre szóló lelki szúrásokkal.

Ahhoz, hogy kijuthattam a saját magam alkotta fal mögül és sikerült a helyzetből – abból az elefántcsonttoronyból kijutnom ismét, ahova önszántamból zárkóztam be – először befelé indultam el. Három külső, éles fájdalom billentett ki végül, melyek rövid idő leforgása alatt értek három olyan helyről, melyek egyenként is fontosak voltak számomra, ahol a bizalom és tisztelet alapvetően működött a részemről. Hosszú hetekbe telt, mire megnyugodtam és megtaláltam azokat a pontokat, ahol a dolgok ezt a furcsa fordulatot vették. Kerestem a szerepem és a helyem a helyzetekben, s felidéztem azokat a pillanatokat, ahol én magam hoztam meg azokat a végzetes döntéseket, melyek ide vezettek. Oda, hogy padlóra kerültem. Totálisan kibillentem, hiszen hagytam magam kibillenteni. Érthető és teljesen normális folyamat volt ez, hiszen olyan hatások értek, melyek törvényszerűen vonzották magukkal a változást. Egy másik kultúra, másik hitrendszer, az enyémmel teljesen eltérő szokásrendszer és társadalom akkor, mikor már úton vagyok/vagy, valóban sorsfordító. Életre szóló élmény, mely akkora csomaggal lát el, amiből évekig töltekezhetek. Ahhoz azonban, hogy ezt használni is tudjam, először széthullott minden, s valami új, valódi és igaz kezdődött.

Csapdában éreztem magam, a helyzet szinte megfojtott. Láttam az alagút végét, tudtam elérem, mégis inkább leültem ott a sötétben és várakoztam. Fontos és talán a legfontosabb az őszinteség volt ismét, ahogyan mindig. Nem csak másokhoz, hanem elsősorban önmagamhoz. Nap mint nap átgondoltam és megfogalmaztam, ha kellett hangosan kimondtam, mennyire fáj az egész. Sokáig nem értettem, s nem is láttam, hol vesztettem el az utat – mire rádöbbentem, soha nem is történt ilyen. Maga az út volt, melyen jártam, s sikeresen vettem az akadályt. Hiszem, ha elindulunk azon az ösvényen, mely a szívünkhöz vezet, megnyílik előttünk a világ. Így is történt. Megláttam szépen lassan mindazt, mi vezetett odáig, hogy azok, akikre felnéztem, bíztam, és bizalmamba fogadtam, miért tették meg azokat a fájó lépéseket. Hálás vagyok értük, mert erőt kaptam a felismerések által. Hálás, mert megláttam, kik igazán fontosak. Kik azok, akik az erőt próbáló helyzetben ott maradtak és nem a „hibákat” látták, nem a saját malmukra hajtották a vizet és nem is a szélirány változását várták. Észrevették, hogy valami új alakul, s tudták, minden változás fájdalmas folyamattal indul el, mint maga a születés is.

Ha körülnézünk, azok  megnyerőek és sugározzák az erőt és az életet, akik rendben vannak önmagukkal, akik ismerik saját erősségeiket és gyengeségeiket és nem szégyellnek erről beszélni sem. Akik ki merik mutatni az örömet, a bánatot és a fájdalmat. Miért is titkolnánk el? Minden, amit átéltünk, mindenki, akivel megismerkedtünk, az életünk részévé válik. Bármennyire is rövid a szakasz, melyet együtt töltünk, hatással vagyunk egymásra. Az ajándékba kapott tanítást, tapasztalatot, érzést pedig érdemes magunkkal vinnünk, hiszen ezek adnak majd erőt és támaszt a következő elágazásnál. Mindannyitoknak, akik végigkísértek ezt a szakaszt és segítségemre voltatok – köszönöm.

folyt. köv.

2017. december 1.

 

Régóta vártam ezt az időszakot. Évek óta vágyom egy nyugodt, békés decemberre. Vágytam arra, hogy ne a rohanásé, a nyűgé és a megfelelésé legyen végre a főszerep. Hosszú éveken át a tökéletesre törekedtem, s a végén az ólmos fáradtság vette át a főszerepet. Mire minden a helyére került, nem tudtam élvezni sem a hangulatát, sem a nyugalmát, sem a pillanatot. Vágytam azt, hogy szépen lassan haladjanak a napok, mindenféle sietős elintéznivaló nélkül; s maradjon idő elcsendesedni, megnyugodni, mire elérkezik az ünnep – s ne arra ébredjek fel, hogy január közepe van. Tavaly sikerült két igazán nyugalmas és meghitt napot sok sétával, beszélgetéssel, filmnézéssel tölteni, a szilveszter a játéké és nevetésé volt – mégis hiányzott valami még abban a pár hétben.

Most megérkezett. Erre vágytam, s most megélem. Az ajándékok most apró meglepetések, főként élmények, melyek becsomagolva várják a karácsony estét. Néhány apróság hiányzik még, melyeket megosztva szerzünk majd be Mamával. A vacsorához való fontosabb hozzávalók a hűvösben várakoznak. A barátaimnak készített ajándékok is elkészültek. Várom a közös vacsorát velük, melyet szokásunkhoz híven ugyanott költünk majd el. Ott érzem igazán, hogy az ünnep megérkezik, s kezdődik valami másfajta időszak végre.

Visszatekintve az évre, életem talán legmozgalmasabb és legszínesebb hónapjait zárom lassan. Teli volt és van élményekkel, mély érzelmek egész skálájával, felismerésekkel és elengedésekkel, s tengernyi utazással ezen a csöpp bolygón. Ezek élményeit a következő napokban megosztom veletek.

Minden évszakot külön – külön is szeretek, hisz mindnek megvan a varázsa – a télnek a fény, az illatok, a csönd és a színek jár. Díszbe öltözik a ház, pedig apró dolgok ezek – néhány gyertya, fények az ablakban és az adventi naptár a falon. Most sikerült először szépen lassan ráhangolódni a várakozás időszakára. Amennyire vágytam erre az érzésre, olyan jólesik most.

… megérkeztem …

2017. november 25.

Az ölelés. Szeretem. Tegnap este egy spontán ölelésben volt részem, mely egyben volt meglepő és meghitt. Amilyen váratlanul érkezett, olyan hatalmas energiával töltött fel. Egy tétova kis szeretetgombóc hatalmas szíve nyílt meg és lépte át azt a korlátot, melyet sokszor felnőttként félünk átlépni. Köszönöm Neked az élményt és az érzést.

Az egyik legfontosabb és legegyszerűbb kifejezőeszköze a szeretetnek az ölelés. Legalapvetőbb emberi szükségleteink egyike, hiszen amíg van belőle bőven, addig táplálja lelkünket, hiányát azonban azonnal megérezzük. Ez a legnagyszerűbb gesztus, hiszen maga a szív kap benne szerepet, s ettől olyan varázslatos. Mágikus erővel bír. Mi több, minden ölelésben egy titok rejlik. Kisgyermekként bármi öröm vagy bánat ért minket, egy ölelés igazi gyógyír volt a sebekre. Az ölelés biztosította számunkra a megnyugvást, a biztonságot, a védelmet. A mindent. Később, életünkben számos lépcsőfokot járunk meg, amint kisgyermekből felnőtté leszünk. Az évek során számos réteg rakódik személyiségünkre, csak úgy, mint ahogyan a hagyma rétegei lapulnak egymásra. Ha lehámozzuk ezeket a rétegeket, meglátjuk gyermeki énünket, azt az ártatlan kisgyermeket, aki a segítségünkre lehet nehezebb időszakokban. Szavak nélkül is érthető. Mindkét fél számára. Számomra a közelséget, a bizalmat és a biztonságot jelenti. Kimondja és érthetővé teszi azt, amit szavakkal sem szükséges már formába öntenem. Lecsöndesíti és megnyugtatja a lelkem.

Amikor átölelsz valakit melegséggel, szeretettel, az nem csak egy gesztus, hiszen szíved minden melegét átadod neki. Ebben a pillanatban indul meg a gyógyulás folyamata felnőtt korban is.

Amikor szeretsz valakit, akkor nem csak szavakkal fejezed ki érzéseid, hiszen a szavak nem elegendőek. Valami másra is szükség van. Az ölelés hihetetlen energiákat szabadít fel, ami nem más, mint a szeretet. Ez a legegyszerűbb és leghatékonyabb terápia, hiszen ilyenkor megnyílunk egymás számára és csak a jelen pillanat számít. Az ego eltűnik.

Hálás vagyok azért, mert nem csak a lányomtól, barátaimtól, kedvesemtől, de a munkám során a gyerekektől is hatalmas adag öleléseket kapok, melyet folyamatosan töltik e lelkem.

“Vannak ölelések, amelyek megváltoztatják az ember életét.
Vannak ölelések, melyek után nem lesz már semmi, ami addig volt.
Vannak ölelések, melyekről úgy hisszük az utolsó, mégis az első pillanatává válnak valaminek.
Vannak ölelések, melyekre mindennél, mindennél jobban vágyunk, mégis félünk tőlük, mert tudjuk, utána semmi sem maradna többé ugyanaz. S vannak ölelések, melyek várt-váratlanul az utolsók maradnak.”

2017. november 22.

Ismertek. Az utazás a mindennapjaim része. Az utazás az életem része. Felfedezni új helyeket, megismerni új embereket, kultúrákat. Hosszan beszélgetni vagy épp csöndben elmerengni a tájban. Magammal hozni élményeket, megosztani érzéseket, beépíteni új elemeket az életembe, ötvözni azt azzal, ami már az enyém. Kedvelem a pályaudvarokat, a zsúfolt reptereket, a magányos vonatos vagy épp csoportos buszos utakat is éppúgy, mint a meghitt autókázást kettesben.

Ahogy közeleg az esztendő vége, egyre többször vetek számot, s tekintek vissza az elmúlt hónapokra. Mennyi minden fért ebbe az esztendőbe. Viccesen azt szoktam mondani, nem kedvelem a páratlan számokat – ebben az évben azonban bőven kitelt belőlük. S fantasztikusan alakult. Mindennel együtt, bárhogyan is, mégis hihetetlenül – sokszorosan is – páratlan évet viszek tovább magammal. Most, ahogyan a vége felé közeledik, érzem, hogy kerekedik ki szépen egy gömbölyű egésszé.

Hálás vagyok azért, amit az elmúlt hónapokban az élettől kaptam. Szinte mindegyik élmény egy – egy utazáshoz köthető és az azt követő időszakhoz. Amikor távol kerülünk az otthonunktól, akkor érezzük meg igazán, mit is jelent itthon lenni, biztonságban lenni – s ekkor válik világossá számunkra is, mennyire vagyunk bátrak. Arra is fény derül, kik azok, akikre számíthatunk, kik maradnak mellettünk még akkor is, ha épp nem az elvárásaiknak megfelelően viselkedünk és kik azok, akik abban a hitben kezdenek minket bírálni, hogy pusztán szeretetből teszik, a saját elakadásaikat pedig nem látják. Ehhez mind csak egy picit szükséges arrébb állnunk.

Az év első szakaszában, távol, egy másik kontinens szinte beszippantott. Ismeretlen csapattal vágtam neki, mely valóban sorsfordító élménnyel gazdagított. Amennyit adott, pontosan annyit billentett rajtam, amikor hazaértem. Az érzelemgazdag, nyugodt, kiegyensúlyozott világ, távol a nyugati kultúra zajától először zúgolódást váltott ki belőlem a hazaérkezéskor, mely szépen lassan a hónapok során elcsitult; s helyét a nyugalom vette át. Ha visszatekintek a késő tavaszi időszakra, sokszor elmosolyodok, mert szinte látom magam, ahogy harcolok a bennem dúló erőkkel. A két világ közti hatalmas szakadék mára elsimult. Azok, akik valóban a barátaimmá váltak az idők során, ma is itt vannak. Ha nem is értettek, elfogadták a változásokat, melyek végbementek bennem. meghallgattak vagy épp hagytak őrlődni. A támogatásukat akkor is éreztem, amikor napok, hetek teltek el egy – egy beszélgetés közt. Furcsa érzés, amikor eszembe jut, milyen lelkesen készültünk tavaly ilyenkor az útra, pedig még hónapok voltak hátra – ma pedig már pontosan ugyanannyi idővel vagyunk túl rajta. Életre szóló élménnyel lettem gazdagabb ott, itthon és idebent is.

Az utazás a fiammal közeli családtagjainkhoz, mégis távol az elmúlt időszak erőpróbáitól szintén gazdagított a nyár derekán. Megismerni újra egymás érzéseit, gondolatait, megosztani szép vagy épp fájdalmas élményeket gyógyír volt mindkettőnknek. Megmutatni neki kedvenc helyeimet, beszélgetni a történelemről, felemelő volt. A kettőség erre az útra is nyomott bélyeget. Az együtt töltött napok az egész napos gyaloglástól a múzeumlátogatásig, az ücsörgés a tűző napsütésben egy szökőkút árnyékában vagy épp az alkudozás a piacon mind értékes emlékké lettek. A továbblépés még várat magára.

Nyáron a barátnőmmel pihenni indultunk, csöndre, feltöltődésre vágyva. Mégis úgy alakult, hogy a csönd helyett a sírás és nevetés egyvelegét kaptuk. Rég nevettem ennyit. S felszabadító volt sírni is. Köszönöm. A végtelen kékség, a közös vacsorák, a környék felfedezése és egy csodálatos családdal töltött nap annyi önfeledt, boldog pillanattal ajándékoztak meg, melyekre nem is számítottam. Talán az első olyan nyári hét volt ez az életemben, ahol a számos könyv közül sok ki sem került a bőröndből, pedig mindig ott lapulnak minden alkalommal.

Egy hétvége a kedvessel a kedvenc helyemen, ráadásul napsütéses időben megkoronázta az elmúlt hónapokat. Minden alkalom olyan, mintha hazatérnék. A néha ködös, párás levegő, a hajóút az obszervatóriumig, a park a fával, a friss gyümölcsök és a környezet feltöltött egy időre ismét.

Az élet maga is egy utazás, szüntelen, véget nem érő kaland. A különbség, hogy végcélja nincs, hiszen ennek az útnak a lényege maga a zarándoklat, melyet végigjárunk.

Az utazás maga a cél, melynek minden egyes lépése, így hát minden egyes napja jelentőséggel bír.

2017- november 14.

Ismét egy dátum, mely arra emlékeztet – ismét eltelt egy esztendő. Tavaly október elején érkezett a telefon, hogy nincs jól. Váratlanul ért mindannyinkat, hiszen nem mondta, egyikünknek sem említette, panaszok gyötrik egy ideje. Éjjel futás a kórházba, onnan a másikba, majd éjfélkor haza. Közben hívtam a gyerekeket, hiszen nem lehetett tudni még merre tartunk. Hosszú és viharvert két és fél évtized áll mögöttünk. Tele viharokkal, s egy idő után már csak csöndes elfogadás évei – mert együtt, közösen már nem ment. Dühös voltam sok minden miatt; különösen apa halála miatt. A neheztelés mindkét oldalon rányomta a bélyegét a kapcsolatra; onnan pedig már jó ideje nem tudtunk mozdulni. Talán ez segített át azon a szűk hónapon, hogy végig tudjam csinálni a visszafordíthatatlant.

Tisztán emlékszem a novemberi második hétfőre. Kora reggel volt. Már megittuk a reggeli kávénkat és arról beszélgettünk, talán a két dédi egyszerre hagy itt minket. Mindkettő szervezete szép lassan felmondta a szolgálatot. Már kint készülődtünk a belvárosi benzinkút parkolójában, mikor apró pelyhekben elkezdett hullni a hó. Csöndes reggel volt, érezni lehetett az ősz végét. Az elmúlást. Kora délután jött az egyik üzenet, majd szerdán a másik. Különös egybeesések sorozata. Akkor még nem sejtettem azt, ami utána történik.

Mi fér egy életbe? Mi az, ami kitisztul, mi az, amire fény derül és melyek azok az események, melyek sosem kerülnek megvilágításba. A meghatározó gyermekkor, szülők, barátok, iskola és munkatársak, szerelmek, gyermekek. Küzdelmes évek, melyek megtörnek, nyomot hagynak, s bár elhalványodnak, mégsem tűnnek el soha. Az emlékek maradnak velünk és a legváratlanabb pillanatban törnek fel a mélyről, s indítanak minket új irányba. Útkeresés, megfelelés, beilleszkedés – lemondás, feladás. Döntés. Döntések sorozata, melyek kimenetele sokszor végzetes. A fiú vagy az anya az, aki egész életében hordozza a tüskét. Melyikük a kitartóbb, a konokabb, s vajon melyikük emlékei nem csalnak? Sosem tudjuk már meg. Útközben valami elveszett. Fontosabb volt a harc, a maguk igaza, mint kibogozni az összegabalyodott szálakat és továbblépni. A nyugalom évei egyiküknek sem adattak meg. Elfogyott az erő. Amiért hálás vagyok, hogy a gyerekekkel mindkettejüknek maradt idő, élmény és kapocs. Felnőtt fejjel végigcsinálni egészen más volt.

Sokáig végtelenül dühös voltam. Dühös, mert elvarratlan szálakat hagyott maga után. Dühös, mert a rengeteg nyitott kérdés napról napra ömlött ránk. Dühös, mert láttam, hogy Anyát mélységesen megviseli a helyzet. Mi segített végül? Az elfogadás. Nem értettem meg bizonyos döntéseit az elmúlt években, mégis elfogadtam. Sokáig harcoltam az érzés ellen, hosszú hetekig kerestem a válaszokat. Sikertelenül. A hivatalos források is elavultak az évtizedek során, így megértettem, nem fontos már felgöngyölíteni az összekuszálódott szálakat. Minden kérését teljesítettük Anyával, bár őszintén megvallva, nem volt könnyű.

Eltelt egy év. Az érzések megmaradtak, az emlékek halványodtak. Márciusi ázsiai utam során érdekes érzés kerített hatalmába a hyangja-i kolostorban a szertartáson, melyen részt vettünk. A megnyugvás, az elfogadás és az elengedés olyan mélységeit tapasztaltam meg, mely átsegített az előző évek során felhalmozódott vegyes érzelmek viharán. Éreztem azt, ahogy mindketten megnyugodtak és én sem hordozom tovább a terhet. Mindketten adtak nekem ott és akkor valamit, amit továbbviszek. Déditől a „kislakás” nyugalmát, biztonságát, a meghitt zugot, mely azóta is tölt nem csak engem, és igazi fogalommá vált; s azt a különleges kapcsolatot, melyet kéthetente tapasztalok péntek délutánonként – ahol kapok apából is egy apró darabot.

“A bölcsességre nem találunk rá azzal, hogy keresve keressük. Sokféle folyamat kell hozzá, egyre csak fejlődik, végül egyszerre csak megjön. Egészen könnyedén, erőlködés nélkül.” Hellinger

2017. november 01.

November elseje különös nap. Emlékezünk, gyertyát gyújtunk, s megállunk végre egy pillanatra, hogy emlékezzünk. Mindenki picit másképpen. A lényeg azon van, mi hogyan idézzük fel szeretteinket, a velük együtt megélt jót – kevésbé jót, az emlékeket, élményeket.

Számomra ez a megemlékezés többszörösen átalakult, új értelmet nyert – először 1991-ben, néhány nappal a szalagavatónk előtt. Nagymamám ezen a napon aludt el örökre – a halála után két héttel az akkor népszerű musical, a Padlás egyik dalát énekeltük el osztálytársaimmal.  Nehéz volt a szívem, de a dal tartalommal telt meg ott és akkor. Minden szavát magaménak éreztem már akkor. Tizennyolc éven át kísérte az életem, a mindennapjaim, rengeteg emlék kiesett – mégis az ő késével vágom a süteményeket és kenem a torták tetejét a mai napig.

Nem egészen öt évvel ezelőtt Apa is elaludt örökre egy decemberi napon, az ősz már az elmúlás szelét hozta ilyentájt. Már fentről vigyáznak rám, ránk, s terelgetnek minket eddig ismeretlen, teljesen más utakra. Nem véletlen talán az sem, hogy azon a 2012-es tavaszon a színház műsorára tűzte hosszú évek utána a Padlást ismét. Háromszor ültünk be a gyerekeimmel egymás után. Nem tudtam nem odafigyelni minden egyes szóra, érzésre, ami új és új tartalmat kapott hosszú évek után.

Tavaly november elején a Padlást láttuk a Víghben egy számomra kedves baráttal. Az eredeti díszletek között, a „nagy öregekkel”. Feledhetetlen élmény. A sors fintora, hogy mindkettőnk nagymamája tíz nappal később, mindössze két nap különbséggel távozott el. A rokoni szálak szövevényesek, az életutak tele görönggyel, döntésekkel, melyek következményei végzetesen alakultak. A kapcsolat a nagyszülőkkel nem volt viharoktól mentes. S mi a legfurcsább az egészben? A fiam szalagavatója két héttel a dédi halála után került megrendezésre. Az ő tizennyolc évében is meghatározó volt a dédi. A kör bezárult.

 

Megváltoztam. Változom.

Keresem, figyelem és érzem őket. Tudom, hogy figyelnek odafentről. Számtalanszor említettem már hozzám közel állóknak, mikor büszkék rám és mikor kevésbé. Mikor dicsérnek meg vagy épp dorgálnak meg azért, amit teszek, gondolok.

Emlékezem.

Nem csak egy napon az évben.

Minden nap.

 

2017. október 13.

Egy olyan világban élek, ahol még sosem jártam azelőtt. Tele van ellentmondásokkal és ellentétekkel. Pont ezt szeretem benne. Hol fent, hol lent, hol a fényben, hol behúzódva az árnyékba, hol a zajban, máskor pedig a csöndben.

Ott vagyok, ahol csodák történnek. Ott, ahol álmodhatok. Ott, ahol megélhetem az álmom, ha merek lépni. Élhetem azt az életet, amiről ábrándozok, ha van erőm és merek elindulni. Kitartó vagyok és nem törnek le a kudarcok. Nem tör meg az álságos világ. Ahol tudom, hogy hibázhatok ugyanakkor ezt jóvá is tehetem. Ahol van bátorságom a belső hangra hallgatni; figyelni a megérzéseimre.

Az út hosszú, tele akadályokkal – s közben tele csodákkal. A történet vége mindannyiunk számára ugyanaz. Azt vallom, mégsem mindegy, hogyan megyek végig ezen az úton.

Tele álmokkal, melyeket megvalósítok tettekkel és belefektetett munkával – vagy csak álmodozva. A döntés az enyém.  A döntés a tiéd.

2017. október 2.

Eltelt öt év. A mostani ősz, bár még épp csak elkezdődött, sok szempontból hasonlít az öt esztendővel ezelőttire. Hasonló események történnek velem, hasonlóképpen élem meg a mindennapokat. Lassan csendesednek a napok, ahogyan a lelkem is.

Küzdelmes évek vannak mögöttem, melyek egyben a legszebbek is. Az események nyomot hagynak, megtörnek vagy épp felemelnek bennünket. Sosem tűnnek el. Az emlékek megmaradnak, s váratlan pillanatokban törnek fel és új irányt adnak az életemnek. A hit és a bizalom, hogy újra visszatalál hozzánk az, aki egyszer fontos volt, nem múlik. Megértem és elfogadom azonban azt is, hogy nem az a fontos, találkozunk e még valakivel, hanem az a lényeg, mit viszünk magunkkal kapcsolatunkból. Így talál végül vissza hozzánk.

Különös ez az ősz. Az öt évvel ezelőtti ősz valóban az elmúlásról és a búcsúzásról szólt. Nem tudtam, meddig tart, a várakozás szinte felőrölt. Vártam, valamit, aminek a létezéséről még nem tudtam. Valamit, ami kifordította sarkából az életem, s megváltoztatta a gondolkodásmódom teljesen. Befolyással volta a múltamra, megváltoztatta az akkori jelenem és most már élem azt a jövőt, melyet alakított. A vissza – visszatérő emlékek már halványodnak, az évek szaladnak, de az érzések ugyanúgy megmaradnak. Amikor elveszítünk valakit, aki fontos szerepet játszott az életünkben, rengeteg mindent átgondolunk. Számos dolgot átértékelünk. Kapcsolatokat, érzéseket és legfőképp fontossági sorrendeket. Nem a legjobb az, hogy sokszor tragédiának kell történnie ahhoz, hogy végre a saját életünk kezdjük el élni. Sokszor a csalódás, a harag vagy épp a megfelelési kényszer irányít minket – de eljön az idő, amikor tér és idő megszűnik, s olyan események sorába csöppenünk, ahol egyszerre több érzéssel is meg kell küzdenünk.

Megtanultam akkor, s megtapasztaltam, mit jelent a megbocsátás. Mindkét oldalról. Azt, hogy nem baj, ha hibázunk, hiszen gyarlók vagyunk mindannyian – de a lényeg az, hogy meg tudjunk bocsátani. Ezt nagyon nehéz elfogadni, s elengedni sérelmeket. Átéltem, megéreztem, mit jelent az, hogy soha többet. Megtanultam, mit jelent valóban erősnek lenni: kimutatni az érzéseim, az örömöm, a bánatom, a fájdalmam és a dühöm. Megtanultam azt, mit jelent elfogadni és befogadni, mit jelent toleránsnak lenni.

Azon az őszön átértékelődött az életem. Pont úgy, ahogyan most is… Azóta is tanulok, figyelek és másfelé kormányozom most már a hajómat. A mostani ősz is hasonló… Egy zaklatott, eseményekkel teli bő fél év után, hasonló lezárások közelében állok. A felismerések, melyeket ez az év tartogatott és hozott, kibillentettek és változásra ösztönöztek. Hálás vagyok azokért, akik körülöttem állnak, meghallgatnak vagy épp csöndesen támogatnak a háttérből, hiszen pontosan tudják, mivel jár a változás.

S talán pont ezért szeretem az őszt is. A csöndes tél előtt van időnk felkészülni, hogy tavasszal új erőre kapva ismét nekivágjunk a világnak.

“A végén ezek a dolgok számítanak a leginkább: Mennyire szerettél? Mennyire éltél teljes életet? Milyen mélyen engedted el?”

 

2017. szeptember 27.

A vadgesztenye – ahogy azt sokan tudjátok – nagyon fontos nekem. Mindig arra vágytam, legyen a saját gesztenyefám; az élet pedig úgy hozta, hogy a konyhaablakunk alatt lassan öt évvel ezelőtt észrevettünk egy pici kis hajtást. Nagy gonddal ültettük át olyan helyre, ahol már biztonságban terebélyesedhetett, s figyeltük, hogyan viseli a költözést. ma már közepes méretű fává növekedett az udvar közepén. Amikor találtuk, épp egy nehéz esztendő állt mögöttünk és még az előttünk lévő hónapok sem kecsegetett sok jóval vagy épp megnyugvással. A mostani ősz is hasonló. Mi hoz megnyugvást mégis? A gesztenyék, az őszi levelek, a még rengeteg napsütés és maga a csendes eső is.

A gesztenye minden évemet végigkíséri, hiszen a születésnapomra borul virágba, nyáron árnyat ad, ősszel pedig már korán keresgélem a lehullott terméseket. Két nappal ezelőtt megkoronázta a délutánt, mikor megpillantottam az autóból a lehullott gesztenyéket hazafelé tartva.

Önkéntelenül is eszembe jutott az öt évvel ezelőtti ősz, s mindaz, ami azóta történt velem. Velünk. Mindannyiunkkal. Mennyire formálta át az életünket az az ősz. S hová sodort bennünket, milyen még ismeretlen utakat tárt fel előttünk.

Az idei esztendő különösen munkás volt. Tengernyi élmény, tapasztalat, érzés kavarog bennem, s most annak jött el az ideje, hogy újra visszahúzódjak és hagyjam ezeket hatni. Életem egyik legszebb, legtartalmasabb és egyik legnehezebb évén vagyok túl, mely magával hozott igazán fontos felismeréseket. A változás tehát a küszöbön áll ismét. Előtte még egy utolsó, türelmes időszakra van szükség.

Jólesik visszatekinteni akár az elmúlt öt évre, akár a legutolsóra – nincs okom panaszra. A barátságok – melyek köttettek vagy épp véget értek, az utazások – melyekre lehetőségeket kaptam, az akadályok – melyek feladatokká szelídültek, a célok – melyek tanulásra ösztönöztek, s a hosszú beszélgetések – melyek felismeréseket hoztak, mind – mind örök emlékként maradnak velem, mielőtt ismét felkap a forgószél…

Mire van most ahhoz szükségem, hogy ebbe az áramlatba belépjek? Már semmi másra, mint ami a birtokomban van. Mindenem megvan, amire szükségem van. Maximálisan támogató háttér, célok, motiváció, tervek, a hitem, a bátorságom és a tapasztalatom. Amit legutoljára hagytam, azok pedig a nyíltan felvállalt érzelmek, legyenek ezek igazán kellemesek vagy épp kétségbeesettek. Lehetnek dacosak, dühösek vagy lángolóak. Örülök annak, hogy itt vagyok. Most. S annak is, hogy látom az utam. Érzem a változást. Most a gesztenyefákkal töltődni térek, s mire virágba borulnak – itt is kitavaszodik.