2018. augusztus 7.

 

Régóta vágytam arra, hogy a szabadságom egy részét egyedül töltsem valahol. Vágytam arra, hogy magam legyek – természetesen a könyvek és az írásaim társaságában. Évek óta ért bennem a gondolat, tettem is lépéseket, az élet azonban úgy hozta, erre nem került sor. Egészen mostanáig. Ahelyett, hogy messzire utaztam volna, a közelben maradtam – ahol minden adott volt arra, amire szükségem volt. Erdő, tó, aprócska kávézó, csönd napközben – ha arra vágytam, és esti beszélgetések társaságban.

Alapvetően városi ember vagyok. Fontos számomra mindaz, amit ad, amit adhat. Mégis, a város szépsége és kényelme ellenére gyorsan öregszik. Egyre inkább zavar a város zaja, a szennyezés és a mérhetetlen pusztítás és fölöslegtermelés, ami a mindennapjainkat határozza meg. A természet ezzel szemben nem csak gyönyörű, de a lelkünkhöz is szól.  Azt éreztem, itt az ideje elcsöndesednem. Átgondolnom az elmúlt hónapok történéseit, lezárni, elengedni eseményeket és embereket.

Minden nap korán indult, alkalmazkodva egymás ritmusához; mégis pont annyi alvást biztosítva, melyre szükségem volt. A mókus, mely csatlakozott a reggeli rutinhoz, s érkezett futva az udvarra – felüdülés. Figyelni, mennyire óvatosan és megfontoltan mozog. Figyel minden rezdülésre, mégsem vesz észre, hiszen mozdulatlan figyelem. A madarak, melyek reggel szokatlanul éberek. Az udvart szinte belakják a tűzrakótól a szalonnasütőig, hallani apró ugrásaikat az előtetőn, s látni, ahogy lécről lécre röppennek át a még hűvös reggelen. Olvasás. Minden mennyiségben. A regényektől a szakirodalmon át a Mama által nekem írt feljegyzésekig. Közben hatalmas séták a tó körül. Megható volt látni, ahogy a kacsamama a parthoz közel úszott. Kisétált, alaposan szemügyre véve a környéket. Apró, alig hallható hangokkal csalogatta fiókáit, akik meg is jelentek pár perc múlva, s immár hárman keresgéltek élelmet a víz közelében. A tó tökéletesen sima felszíne visszatükrözte az érzelmeimet, ahogy szépen lassan haladt előre az idő. Amikor megzavarta ezt a nyugalmat egy – egy csobbanó hal, az fogalmazódott meg bennem, hogy az életünkbe is így lépnek be a feladatok. Sokszor váratlanul, mindig más erővel, más irányból – rövid idő elteltével azonban ismét kisimul a felszín. Akár azért, mert megoldottuk a feladatot, akár azért, mert lényegtelen volt számunkra, hogy mélyebbre ássunk a helyzetben. S pont azt kellett megtanulnunk, hogy lényegtelen dolgokba ne keveredjünk bele. Az estéket a tücskök ciripelése töltötte meg és a kutya, amelyik mindig ugyanakkor jelent meg, kérte a jól megérdemelt simogatást, majd egy kicsit – egészen kicsit leheveredett közénk. Igazi feltöltődés minden egyes nap. Megállni picit a mindennapokban és helyre tenni a dolgokat.

Amikor azt érzed, szükséges elcsöndesedned, s szeretnéd nem csak önmagad, de a körülötted élőket is jobban megismerni, távolodj el a mindennapi élet zajától – telefon, internet, televízió. A természet ott van körülötted. Sétálj egyet, érintsd meg a fákat, tapintsd meg a leveleket, ülj le egy tóparton, bámuld a csillagokat, hallgasd a természet zaját. Segít megérteni mélységeket, és megmutatja, mit kell meglátnod. Különös érzés. Szinte megforgatja a körülötted lévő világot, rámutat összefüggésekre, megvilágít addig még homályos részleteket, egész egyszerűen helyére teszi a dolgokat. Az az idő, ami a természettel együtt töltesz a kezdetétől a végéig különös, mégis ismerős. Használd fel ezt a két elemet arra, hogy egészen a mélybe láss addig, amíg megkérdőjelezhetetlenül meg nem találod a válaszokat és összefüggéseket. Itt már nem lesz kétkedés benned, hogy ki vagy és merre tartasz.

2018. július 28.

félelem

Az elmúlt pár napban három olyan ismerőssel – baráttal beszélgettem, akikkel valaha szoros volt a kapcsoltunk, ám az évek elsodortak bennünket egymástól. Mindig tudtuk, merre jár a másik, épp mi történik vele, a hosszabb, mély beszélgetések kimaradtak ezen idő alatt. Most hirtelen, egymás követő napokon beszélgettünk órákon át. Három helyszínen, háromféle módon, három különböző életkorú baráttal, a téma ugyanaz volt. Különösen érdekes élmény és tapasztalás volt azt megtudni, ők milyennek láttak azelőtt és most.

“Az igazi szabadság és a megvilágosodott élet három oldala: kikerülni az ellenállást, az ítélkezést és a ragaszkodást.” Tolle

Szóba került a félelem. Félelem az egyedülléttől, vagy épp a rossz párkapcsolattól. Félelem a munkahely elvesztésétől, vagy a hiteltörlesztéstől. Félelem a társadalom megítélésétől, a kollégák nyelvétől, haragjától. Félelem az utazástól, a betegségtől, s még sorolhatnánk. Miért és mitől félünk? Ki táplálja belénk? Hiszen a kisgyermekben egészséges kíváncsiság és bizalom van. Nem fél megsimogatni egy kutyát, vagy az ismerősünk ölébe pattanni. Hogyan alakul ez ki, s milyen hatása lehet a mindennapjainkra?

Féltem e? Féltem bizony, De mennyi mindentől. Aztán eljött az idő, hogy szembe kellett néznem a démonjaimmal, mert nem jutottam előre és éreztem, bármennyire is akarok erővel dolgokat, csak a gödröt ásom mélyebbre magam alatt. Eljött az a pont, amit úgy hívunk: az elég. Elég volt a félelemből és abból, hogy túlaggódtam a dolgokat. Aprólékos, fáradtságos munkával, lépésről lépésre haladtam előre. Út közben megismertem önmagam, a rejtett képességeim, a határaim, a lehetőségeim, a fejlesztendőimet, s ezernyi mást is.

Már nem félek olyannak lenni, amilyen valójában vagyok. Bármikor beismerem a hibáim. Elmesélem, hol hoztam fájdalmas döntéseket, illetve olyanokat, melyeknek a következményei súlyosak lettek. Mindannyian hibázunk; azonban kevesebben tesszük jóvá, ismerjük fel, vagy be. Sokan nem beszélnek ezekről, inkább lehallgatják, mintha meg sem történt volna. Nem félek kimondani a véleményem, sőt, ha szükséges a beszélgetés folyamán képes vagyok változtatni rajta – amikor az érvek, ellenérvek meggyőznek. Nem páncélt növesztettem, ami alatt fejlődni, növekedni nem tudok – ezért vállalom, ha valamiről a véleményem változik. Minden változik körülöttünk, folyamatosan, néha iszonyatos tempóban, alkalmazkodunk ezekhez nap mint nap. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az értékrendem változna. A gondolataim és érzéseim őszintén fogalmazom meg, amikor szükséges. Nem rejtem el az érzéseim, ami sokszor ijesztő, hiszen ma nem divat megmutatni és feltárni a lelkünket. Kiszanálhatnak és visszaélhetnek vele? Valóban. Nézd meg, kik teszik ezt. Számítanak? Ugye nem.

Félni attól, hogy nem szeretnek? Gondold csak át. Akik nem szeretnek, mind tartanak tőled, s egyszerűbb mondvacsinált dolgokat kreálni azért, hogy elverjenek maguktól, minthogy a saját érzéseikkel szembenézzenek. Pont ezért, ma már azok vesznek körül, akik számítanak. Ez is hosszú folyamat volt. Azok, akik elvártak, akik szövetségest akartak maguk mellé, amíg megerősödnek – ők elmaradtak. Maguktól, a körülményeink változtak vagy én hoztam meg a döntést – változó. Haragszom e rájuk vagy bánok e valamit? Nem. Szeretettel gondolunk rájuk és mindarra, amit megtanítottak nekem. Az emlékek, a közös élmények továbbra is az életem részei – az utunk azonban már másfelé megy.

Félni a holnaptól, a jövőtől? Nem teszem. Nem tudom, mit hoz, mit hozhat a következő nap. Azt tudom, ha ma mindent beleteszek abba, ahol éppen vagyok, nyugodtan hajtom álomra a fejem. Ennyi pont elég a következő naphoz.

Nos ezt osztottam meg velük is.

 

Szeretettel

2018. július 25.

 

<… A szeretetben, mondják az angyalok, titkok nemcsak azért nem léteznek, mert nem mondjátok ki őket, hanem azért sem, mert ha valódi a szeretet, a másik akkor is tud rólatok mindent, ha sohasem mondjátok ki. Ha valóban szerettek valakit, benne jártok, érzitek, amit érez és tudjátok róla nemcsak azt, amit valaha tett, hanem azt is, amit csak ezután fog elkövetni …>

Világunk olyan hely, mely folyamatosan visszhangozza a történéseket. Ha haragot vetünk a világra, az visszatér hozzánk, ha viszont szeretetet sugárzunk, akkor szeretet tér vissza hozzánk. Hányszor, de hányszor nem értettem, mi tesz bizonytalanná, mi okozza bennem a félelmet és a kételyeket. Törtem a fejem, hogyan kerültem bele adott szituációba, s azon, mit is kell akkor és ott megtanulnom. Sokszor a hitem lendített át ezeken a holtpontokon, a türelem és az, bíztam abban, hogy lehet picit több időre lesz szükségem, de megtalálom azt, amire hivatott egy – egy kapcsolat, helyzet megélése. Hol csordultig tele volt a szívem, hol a lelkem sajgott, hol szárnyaltam, hol összetörtem. Olyan hullámvasútra ültem, ami telis tele volt féktelen kanyarokkal föl, s le.

Nem volt ez tavaly ilyenkor sem másként. Egy hosszú barátság ért véget tavasszal, hiszen az alapok, melyekre építettük, ingoványos talajra épült. Tartották a pillérek, a beszélgetések, az élmények, a közös utazások, mégis hiányzott valami. Nem volt bennem harag, csupán fájdalom. Szeretettel engedtem el, mint ahogy egy héliumos léggömbbe kap a szél és röpíti messzire. Bele sem gondolunk, hol érhet földet, csak csodáljuk, ahogy tovaszáll.

Akkor már rég tudtam, hogy a szeretetet nem lehet követelni, hiszen akkor elveszíti szárnyait. Hogyan tud majd szárnyalni? Ha röghöz kötjük, akkor nagy szomorúságot és hatalmas szenvedést hoz magával. A szeretet nem köthető feltételekhez sem, s nem is várhatunk tőle semmit. Önmagáért a szeretetért érdemes szeretni, s nem jutalomért vagy bármiféle eredményért. Ha csak egy szemernyi indíték is van benne, a szeretet, a szerelem már nem lesz képes felhőtlenül járni az útját. Maga az ok vagy szándék fogja korlátozni, s szabja meg majd a határait és korlátait. Ezért engedtem el, mikor arra volt szükség. Hittem abban, hogy szabadságra vágyik, kalandra, új élményekre. Annak ellenére, hogy szerettem, útjára engedtem, mert elfogadtam, joga van a hitének megfelelően cselekedni. A tolerancia nem csupán az, hogy elfogadjuk mások különbözőségeit, hanem azt is, hogy készek vagyunk szeretni azokat, akik teljesen másként, más normák szerint élnek. Elvárás nélkül.

A tiszta, egyszerű szeretetnek azonban nincsenek határai vagy gátjai; ez maga a színtiszta ujjongás, gazdagság, maga a szív illata, aromája, zamata. S csak azért, mert nincs vágy a végső eredményre, még nem jelenti azt, hogy eredménytelenül is végződik majd; többszörösen térül majd meg, hiszen amit adunk, az a tiszta érzés tér vissza hozzánk kamatostól. Nem csak a tihanyi domb, de az egész világ is visszhangoktól hangos hely. Ha mérget küldünk szét, akkor az tér vissza; ha viszont szeretetet, akkor a szeretet térül meg többszörösen. Ez egy teljesen természetes folyamat, még csak gondolkodnunk sem kell ezen. Elég érezni. S vissza is tért.

<… szelídíts meg engem.
– Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a Kis Herceg.
– Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka.
– Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy,
ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz …> ase

 

Alapok. Mint ahogyan a ház épül. Ott kezdődik minden. Kiásni, megépíteni együtt. Bizalmat építeni rá erős falakból. Folyamatosan. Megbocsátani és elengedni a félelmeket. Nehéz. Hogy a viharba ne lenne az. Müller is azt mondja: “A szeretet lényege az együtt..” Megélni a mindennapokat. Logisztikázni az idővel, az energiával, s közben tolerálni, elfogadni, elengedni, kimondani, meghallgatni, kérdezni, csöndben maradni, dühösnek vagy épp fáradtnak lenni, néha félni, kicsit elbújni, megölelni vagy épp rohanni. Senki nem mondta, hogy könnyű. Senki sem tanította, magunknak kell(ett) rájönni, hogyan is működik. Szövetséget építeni, melynek erősek a falai, s nem hatol át rajtuk a sem eső, sem szél, sem hirtelen feltámadt vihar. S ahol nem kísértenek már nap mint nap a múlt árnyai. Néha felbukkannak, de már együtt hagyjuk magunk mögött őket.

S mit kívánok? Még sok hasonló napot, mint az elmúlt háromszázhatvanöt. Minden esőcseppjével és néha égető napsugarával. Elég pont ugyanennyi mindenből, amit eddig kaptunk. Elég, hiszen mi többre vágyhatunk, mint találni valakit, akinek a lelkére bízhatjuk magunkat, s kinek a jelenléte elég ahhoz, hogy tudjuk, merre tartasz, s mire van szükségünk. Aki szól, mikor utat tévesztünk, vagy csak megvárja, míg visszatalálunk. Aki tudja, mire vágyunk. Megdorgál vagy visszajelez. S az is előfordul, hogy szól, elfeledkeztünk valamiről. Megszámlálhatatlan sérülést hozunk magunkkal mindannyian, s keveseknek adatik meg, hogy ezt együtt küszöböljék ki. Azt, hogy együtt tanuljuk meg, mit szükséges másként cselekednünk, hogy előre haladjunk.

Csak úgy.

2018. július 20. péntek

 

minden szuper?

Az utóbbi időben egyre jobban feszít, ahogy magam körül látom, mennyire igyekeznek gyerekek, felnőttek, nemre, életkorra, társadalmi helyzettől függetlenül megfelelni egy képnek, melyet a világháló közvetít feléjük. Mosolygós arcok, számtalan új szerzemény, legyen az tárgy, luxusutazás vagy épp ruhaköltemények. Abban a pillanatban, hogy te meg mersz nyílni, mersz beszélni a gyengeségeidről, a félelmeidről, a szomorúságodról vagy épp arról, miért estél kétségbe – magadra hagynak. Egy közösség képes kivetni magából, hiszen nem tud a helyzeteddel mit kezdeni. Képtelen kérdezni, melléd ülni, meghallgatni, hiszen akkor szembesülnie, s talán beszélni is kellene a saját életéről. Ezek pedig már érzések, melyek mélyen gyökereznek. Szükséges hozzá a bizalom, hiszen meg kell nyílniuk. Szükséges hozzá a kommunikáció, hiszen szemtől szembe kell megfogalmaznia gondolatokat, érzelmeket, s arra azonnal látod, a másik mit reagál. Marad számukra tehát a csupa színes világ bámulása, melyhez alkalmazkodva ők is megalkotják a sajátjukat. A háttérben húzódó bánat, szomorúság és hazugság pedig csak gyűlik, mint a szőnyeg alá söpört szemét.

Azt vallom, nyíltan és őszintén szükséges ahhoz beszélnünk, hogy hiteles maradjunk. Én is jártam már ott, ahol évekig a szépen mutattam kifelé, pedig még csak közösségi háló sem volt. Ösztönösen jött, hogy meg kell felelnem, akár erővel is. Aztán eljött az a pillanat, amikor rádöbbentem, az, ha elmesélem, bánt valami, nem minden esetben panaszkodás. Azzal, hogy megosztom valakivel a velem történteket, semmi gond nincsen. A nyíltság nem probléma. A szőnyeg alá söpört buckában pedig egyszer mindenki hasra esik.

„Az embernek nem kell mindig jól járnia! Nem kell minden helyzetből nyertesen kikerülnie! Aki ezt a kényszert el tudja engedni, az belsőleg nagyon szabad lesz. Az élet hosszú, bele kell, hogy férjenek vereségek, összeomlások, újrakezdések is. És ennek során új aspektusai nyílnak meg a dolgoknak, amelyeket csak alulnézetből lehet látni.” pp

2018. július 19.

 

“Talán a hétköznapok is olyanok (…), mint a látás vagy a csend – az ember észre sem veszi, milyen értékesek, míg egy napon el nem veszti őket.” cc

mese

Zsu elmúlt negyven. Maga mögött tudhatott egy hosszú házasságot, melyben először azt hitte, boldog lehet. Boldog? Talán a szó valódi jelentését akkor még nem is tudta. Hitte, boldogok lehetnek együtt, hiszen a semmiből indultak, s szinte mindent együtt raktak össze lépésről lépésre. Mire rádöbbent, hogy nem így van, elillantak az évek. Évtizedek. A gyerekek nőttek, a lehetőségek pedig szépen lassan a semmibe tűntek. Tette a dolgát minden nap, s egyre inkább érezte, hogy a felszín tartja már csak fent. A munka, melyben talált örömet. Abban, hogy másoknak segít, másokra figyel. Ez töltötte fel, s közben észre sem vette, vendég a saját életében. Görcsösen akar megfelelni szülőnek, társadalomnak, gyerekeknek. Az életnek. Azt, hogy mire vágyott, talán magának sem ismerte be.

Zsu elmúlt negyven, s maga mögött tudott egy rövid, de szenvedélyes kapcsolatot. Ahol amilyen magasra csaptak a lángok, olyan gyorsan porig is égett mindent. A szó legszorosabb értelmében fölégett minden mögöttük. Nem tudtak és nem is akartak megküzdeni a démonokkal, melyek mind a kettejüket körbevették. Menekült e? Talán igen. Hiszen a szabadsága volt a tét. Sosem bírta a béklyókat, s az, hogy a munkája, a barátai látták volna kárát, nem érte meg. Ilyen áron a rövid „boldogság” sem kellett. Megtanulta a leckét, s bár egy percét sem bánta, tudta, hogy ennek így kellett történnie. Így, hiszen mindenki valamilyen feladattal lép az életünkbe. Itt tanulta meg, mi is érték számára. Itt tudta kimondani, mire vágyik igazán. Mi az, amiről nem tud lemondani.

Zsu elmúlt negyven, s elérkezett a pillanat, amikor már tudta irányítani a hajóját, hiszen képes lett egyedül is befogni a szelet a vitorlába. Tudta, merre tart – véget ért az eszeveszett évekig tartó bolyongás. Tudta, kik maradnak a fedélzeten, s kik azok, akiknek szeretettel búcsút int. Tudta, hol kell rövidebb – hosszabb időre kikötnie, hogy vizet vegyen fel, hol tanulhat, s azt is, hol tudja kamatoztatni a tudását. Hitt a szélben, ami segítette. Hitt a napsütésben, mely olykor – olykor ugyan égette, mégis jólesően melegített föl a levegőt. Hitt az esőnek, mely lecsöndesítette háborgó lelkét. S mindig meglátta a szivárványt még akkor is, mikor hosszú viharból keveredett ki.

Váratlanul szegődött mellé az útitárs, aki végtelen türelemmel megmutatta neki, melyek azok a csomagok, melyeket szépen lassan a tengerbe kell eresztenie, mert nem szükséges már tovább cipelnie. Csak hátráltatja a fölösleges rakomány. Fölismerte benne első percben a mélyen rejtegetett lelket, hiszen őt is megtépte az élet vihara. Együtt tanultak meg számos dolgot, melyet előző útjaikon elveszítettek. Együtt tanultak meg bízni és szeretni. Elkerülni a vihart, majd áratlanul megélni, mikor lecsapott. Megmászni hegyet és uralni az óceánt. Együttműködni, kimondani, kérdezni, csöndben maradni. Mennyivel másabb ezt a lángot együtt életben tartani.

Mindene megvolt hát. Tapasztalat, tudás, érzések. Munka, élmények, gyerekek. Fölfedezések, beszélgetések, barátok. Leckék, viharok, tanulságok. S ekkor jött a felismerés. Abba a nyugalomba, mely körülvette már nem fér bele egy kisgyermek. Bármennyire szeretné, vágyik rá, nem lehetséges. Akkor, mikor megtalálta azt a társat, akivel jó lehet ezt is megélni. Az első perctől addig, amíg kirepül. Nem teheti, hiszen az évek elteltek, fölnevelte a sajátjait, s nem akart már idős fejjel bankettet szervezni. Nem, hiszen emlékszik a bár örömteli, mégis hosszú álmatlan éjszakákra. Önző? Nem hiszem. Fontos lett számára a nyugodt pihenés, a gyerekekkel töltött vakáció, ahol már ők is a maguk urai. Csak nézni őket, ahogy játszanak, főzni nekik vagy csak beszélgetni velük.
Örülni annak, hogy már „nagyok”. Tudta, lassan eljön majd az unokázás ideje is – még ha odébb is van, amikor újra érezheti az apró talpakat a kezeiben, s beszívhatja a babaillatot. Mégis. Mindazok ellenére, hogy tisztában volt az életével, a körülményeivel, szinte fájt a felismerés, hogy az a lehetőség nincs már. Pont most nincs. Amikor minden alkalmas rá. Amikor a háta mögött megélt ismeretek és tapasztalatok, s az érzelmek, a biztonság adott. Amikor van támasza mindahhoz, amire ilyenkor csak szükség van. Neki és egy kisgyermeknek is. Érzik e ezt más nők? Beszélnek róla? Vagy egyszerűen csak elfogadják a tényt, besöprik a szőnyeg alá, s mennek tovább? Vagy kimondják, s megélik. Ezt is.

Mindennek meg van a maga ideje. Tudta jól Most annak, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen. Annak, hogy mindent, amit eddig megélt, a helyére tegye. S annak, hogy ott legyen minden gyermek számára példaként. Lehet változtatni, másként csinálni, nem megbánni, tisztelni és bízni. Megbeszélni. Jóvá tenni. Egyszerűen csak szeretni.

Mégis fájt. Nagyon. Pedig értette. Csak előbb megélte valahol mélyen. Milyen lett volna, ha …

“Rádöbbentem, hogy csak egyet nem lehet elvenni az embertől: belső biztonságát. Ez pedig hitből, fegyelemből, akaratból, tudásból, emberségből áll, és talán abból, hogy az ember, amíg lélegzik, soha semmi rosszat nem fogadhat el véglegesnek.” sZé

2018. június 18.

siker

Mindenhonnan azt hallom, sikerre vágynak az emberek. Hajtanak, szinte űznek valamit, amit talán soha nem érnek el. A mókuskerék, melybe ezáltal bekerülnek, szinte bekebelezi őket. Szinte a rabjává válnak. Sikerként könyvelik el a nagyobb televíziót, a drágább autót, az újabb ruhakölteményt vagy egy mesés utazást. Amikor elérik, nem értik, miért üresednek ki újra a pillanatok, ezért újabb célokat keresnek, amiért hajhatnak.

A siker sokféle dolgot jelenthet, hiszen a sportoló is hosszú és fáradtságos munkával éri el, hogy egy – egy versenyen teljesítve megérezze a mámorító érzést: megcsinálta. Nem a dobogó legfelső helye a lényeg, hanem már az is lényeges, eljutott a versenyre. Jobb a teljesítménye, mint azelőtt. Képzeljük el a kisgyermeket, aki állni, majd járni tanul. Mennyi munka, micsoda kitartás, próbálkozás és kudarc állja útját. Lehuppan, újrakezdi. A kisiskolással is ugyanez a helyzet, hiszen hosszú heteken át gyakorolja a betűelemeket, mire megtanul szépen írni és olvasni. Végül mindannyian másként olvasunk és írunk, mégis sikerrel vesszük az akadályt. A sportoló, akárcsak a kisgyermek, apró lépésekben, pici sikerekből éri el azt az állapotot, ahonnan új cél vezérli. A siker egy apró mozzanat az életünkben, hasonló a boldogsághoz.

Siker az, amikor minden tudásunk, tapasztalatunk, ismeretünk latba vetjük és megoldunk egy feladatot. Legyen az bármilyen feladat. A küzdés, a befektetett munka és idő, a tiszta lelkiismeret alapfeltétel. Szükséges e a végén bármiféle elismerés vagy tárgyi dolog? Esetleg több pénz ebben az elanyagiasodott világban? Nem érzem és nem hiszem.

Életünk legtöbb területén nem a pénz mutatja meg, sikeresek vagyunk nem. Nem is a beosztás, nem a rang, sem a ház, ahol élünk és nem a munka, amit végzünk. Siker az, amikor apró lépésekben, saját korlátainkat átlépve állunk bele helyzetekbe, tapasztaljuk meg, mire vagyunk képesek. Lehet ez az élet bármely területén, kilépve egy mérgező kapcsolatból, hátrahagyva egy mérgező munkahelyi légkört, egy mély beszélgetés, melyben a fájó őszinteségre van szükség. Bárhol. Ekkor értjük meg és érezzük meg, mi igazából a siker.

„Amikor azt a forrást keresed, amelyből élni tudsz, akkor Istent keresed. Akkor azt gyakorolod, hogy Istenre figyelj. Mert Isten az élet. S az élet sikerülni akar. Benned is.” Mustó

Mit gondoltok erről? Számotokra mi jelenti a sikert?

2018. május 16.

nem bántalak, mert szeretlek

“Kint a parton leckéket venni
túlságosan kevés a belátáshoz,
csak aki alámerül, az tudja,
mi az, ami veszélyeztet,
és mi az, ami megtart.” Hellinger

 

Ezt egy terap tudja. Egyetlen támogató szakmában dolgozó sem robot, aki előre betáplált adatok alapján beléd lát vagy olvas a gondolataidban. Miért írok erről? Mert számtalanszor ér minket az a vád, hogy megmondjuk a tuti. Megbélyegeznek bennünket, hogy tanácsot adunk, receptet írunk fel a boldogságra, miközben mi magunk sem tartunk sehol. S kik mondják ezt? Többnyire azok, akik teljesen érzelemmentesen, egy tüskés burokban élik le az életüket, picit irigykedve azokra, akik szépen lassan haladnak előre. Azok, akik esténként néha belekukkantanak a Brigdet örökzöldbe, mert azt valamivel egyszerűbb, mint kiállni a fényre, s vállalni önmagukat, az érzéseiket, a bukásaikat. Azt, amitől hús – vér emberré válnak.

Minden terap ember, mint bárki más. Bármilyen szakmával. Éppúgy ember, mint egy pedagógus, egy marketinges, egy építész vagy épp titkárnő. S pontosan ugyanazon a színvonalon végzi a segítő tevékenységét a saját módszereivel, technikáival, természetesen ebben ötvözve mindazt a tapasztalatot és személyes élményt, melyeken ő maga is átment; s melyek szükségesek ahhoz, hogy segítsenek rávezetni arra a megoldásra, melyhez a vele szemben ülőnek nincs meg a megfelelő tudása vagy eszköztára.

 

Ki az, aki a leghatékonyabban tud gyógyítani? Az, aki pontosan tudja, hogy a vele szemben ülő éppen hol tart, hiszen már ő maga is járt ott. ez a megélt élmény teszi lehetővé, hogy segíthessen. Végigjárta, végigjárja az önismereti munka állomásait, vállalja a kudarcait, beszél róluk, levonja a tanulságát, s szépen tovább lép. Tisztában van azzal, hogy sokszor, sok szakaszon egyedül is átjuthat, s van, amikor támogatóra van szükséges. Nem szégyell segítséget kérni. Ez egy teljesen természetes emberi cselekedet. Nem mondja meg a tutit, hanem kérdez, mesél és figyel. Elsősorban befelé az érzésekre, a megérzésekre, intuíciókra. Megteremt egy olyan helyzetet, ahol az elfogadást, a biztonságot, a védelmet az ítélkezéstől mentes közeg adja, mely mentes minden előítélettől és intrikától.

 

Nem különb nálad. Ő maga az a hely, ahol félelem nélkül beszélhetsz a gondjairól, ahol lehetsz őszinte, lehetsz gyarló. Vele szemben ülve végre lehetsz Ember. Lehetnek valódi érzelmeid, melyeket hosszú ideje rejtegetsz a világ elől. A vele folytatott munka során kapcsolatba kerülsz azokkal a múltbéli eseményekkel, sérülésekkel, összetett mechanizmusokkal, melyek beléd égtek az évek során. Segít neked abban, hogy elindulj életed legcsodálatosabb utazásán, mely rengeteg hegyen – völgyön át vezet, de ennek során ismerheted meg valódi önmagad. Ebben segítünk Neked mi, terapok – amikor dolgozunk veled. Amikor az időnket, a tudásunkat, a tapasztalatunkat osztjuk meg veled, s élünk a bizalmaddal. Amikor a saját tapasztalatainkon keresztül segítünk egy – egy élethelyzet megoldásában. Amikor kíméletlenül fájó kérdéseket teszünk fel. S akkor is, amikor épp hallgatunk.

 

Sokan vagyunk. Sokféle módszerrel, s Neked kell megtalálnod azt, amelyik számodra a legmegfelelőbb. Legyen ez tudományos vagy spirituális terápia. Legyen ez pszichológus, tanácsadó vagy coach. Mindegyik más és más. Ne keverd össze őket. Mire figyelj? A megérzésedre. Arra, hogy aki veled szemben ül, hiteles képet ad e magáról, vagy elhiteti veled, hogy minden simán megy és gyorsan. Azt mondja e, amit hallani akarsz vagy épp ellenkezőleg – görbe tükröt tár eléd. Figyeld azt, be tudod e csapni egy füllentéssel, egy aprócska hazugsággal, vagy ha ilyet teszel, azonnal jelzi. Hiszen érzi.

 

S hidd el, amikor a mindennapokat éljük, nem elemzünk. Senkit. Nem kukkolunk mások életébe erővel. Ettől még látunk és hallunk, s mi több, olvasunk a sorok között. Érezzük, ha valaki nem azt mondja, amit érez. Érezzük, ha valaki kiforgatja a szavainkat és vádol minket. Azt is, ha azért ostoroz bennünket, mert tart attól, hogy mögé látunk. Talán ez a legfeltűnőbb magatartás. Mögé látunk. Ettől még nem elemezzük, hiszen nem bízott meg. Sőt, tanácsot sem osztogatunk kéretlenül. Tudomásul vesszük, s megyünk tovább csöndben; hiszen aki ilyet tesz, annak még sok belső utazásra van szüksége ahhoz, hogy önmagára találjon.

 

“Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha én azért nem bántalak, mert nem tudnálak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én ismételgetem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántalak.” Feldmár

2018. május 11.

 

Egy év telt el ismét. Egy év, mely meghozta az új mérföldkövet minden szempontból. Egy olyan mérföldkövet, mely hasonló a hat évvel ezelőttihez. Mely a sarkából kifordult világot szépen lezárta és új fejezetet nyitott. Most végre nem ijesztő visszatekinteni az elmúlt évre, s nem is úgy dübörgött el, hogy észre sem vettem. Szépen lassan csöndesedett el, s hozta el a várva várt belső nyugalmat. Semmivel sem dolgozom kevesebbet, mégis kipihenten ébredek, nem darálnak be a mindennapok és nem őröl a mókuskerék sem be. A feje tetejére állt világ, melyben nehezen találtam a helyem, szépen talpra állt.Mi történt mégis ez alatt az év alatt?

Minden élményt – legyen az jó, kellemes, vagy épp kevésbé az, mélyen megéltem – megélem. A belső hangra figyelek, mit súg. Arra megyek, merre a fejlődést érzem, s nem hagyom, hogy bedaráljon a mások által támasztott elvárás vagy épp számonkérés. Nem volt fájdalommentes, hiszen tűntek el kapcsolatok, szakadtak meg barátságok. Akik számítanak, akik nem megváltoztatni akartak, hanem támogatólag mellettem álltak, ma is itt vannak. Tavaly ilyenkor még eszemben sem jutott, hogy ilyenkorra új munkahelyen dolgozom és kisimulnak a mindennapjaim. A vidámság, a nevetés, a kötődés, a törődés, az odafigyelés megmaradt. A színpad lett más. Értelmet nyert mindaz, amit megtanultam korábban, hogy nem másoknak, hanem magamnak felelek meg. Minden döntésemben benne vagyok én is. Megállok és átgondolom, ha valami fáj, ha valami bánt és akkor is, amikor határtalan boldogság és öröm árad szét bennem. Sokszor fordul elő, hogy egy – egy helyzetben tovább maradok, pontosan addig, amíg nem érzem biztosan azt, valóban lépnem kell. Vállalom viszont az ezzel járó esetleges felelősséget, az örömet vagy épp a fejlesztendő feladatot. Sosem élem meg kudarcként az eseményeket, s feladni sem igen szoktam. A lényeg, hogy tiszta tekintettel és egyenes gerinccel tudjak továbblépni, amikor szükséges. Átgondolva, határozottan. Az érzelmi hullámokat megélem, s tudok segítséget kérni. Megtanultam, hogy bár a kívülállóknak ez ijesztő, ők máshol tartanak az életükben, s ezért nem értik meg. Eltűntek az akadályokat, s helyettük feladatokat kapok. Meglátom a lehetőséget és az esélyt a tanulásra, fejlődésre egy – egy nehéz helyzetben is. Tudom, hogy nem végződik minden mindig teljes sikerrel – azonban a közben felmerült nehézségek is tanulásra ösztönöznek. Új utak keresésére sarkallnak.
Bátran kockáztatok és kimondanom a kétséget, megfogalmazom a félelmet. Tudok újra ölelni, nevetni és sírni. Meglévő barátságaim elmélyültek, megszilárdultak. Néhány régit elengedtem és megéltem veszteség nélkül azért, hogy méltó módon tudjuk lezárni őket. Megértettem, hogy egy adott életszakaszon társai, barátai voltunk egymásnak, az utunk azonban más irányt vesz már.

Lehetőségem nyílt világot látni, utazni, tapasztalni. Köszönöm Anya, hogy mellettem állsz, és a háttérből támogatsz; hagyod, hogy szépen csöndben találjam meg a válaszokat a fel nem tett kérdésekre és a mindig friss virágokat hagysz a vázában.

Ma már azok vesznek körül, akik nem számoltatnak el, vagy épp vetik a szememre, ha nem jelentkezünk minden nap. A beszélgetéseinket mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk azelőtt. Megérezzük, mikor szükség van egymásra, s olyankor összezárunk. Őszintén örülünk egymás sikereinek. Fél szavakból is megértjük egymást. Elég egymásra néznünk, s tudjuk, hogy csendre, ölelésre, zsebkendőre vagy épp egy kocka csokira van szükségünk.

Köszönöm az élményeket, a kérdéseket, a kritikákat, a hosszú éjszakába nyúló beszélgetéseket, az utazásokat, a színház és filmélményeket, a koncerteket, a közös vacsorákat, a csöndes sétákat, a kitalált gondolatokat, a rengeteg nevetést, a félszavakat, az épp jókor érkező spontán öleléseket, a szeretetet, bizalmat, a szívecske alakú felhőket, köveket.

Külön köszönöm a békéset, a forróbögréset, a hideg limonádésat, a vörösborosat, a fáradtan ölelőset, a hangosan nevetőset, a szépen szeretőset, a fényben ragyogósat, a betegen ápolósat, a társasjátékosat, a kártyázósat, a huszinharmadikánkávézósat, a halkan suttogósat, a sokat együtt főzőset, az összetartozósat.

Jövőre, Veletek, máshogy.

2018. május 9.

Sokszor mesélek az utazásaimról, az ott szerzett tapasztalatokról, élményekről. Hálás vagyok, hogy megtehetem. Amikor utazom, legyen az bárhol, mindig elcsodálkozom újra és újra, milyen lenyűgöző a Föld, ahol élünk. Elég csak csöndben ülnöm és rácsodálkozni a természetre, mit is alkotott. Belém égett a véletlen elénk táruló havas hegycsúcs július közepén. Ott a hegy lábánál található az elesett katonák emlékműve. Körbevéve a tekintélyt parancsoló magaslatokkal. Egy hely, ahol nem számítasz ennyi érzelemre szempillantás alatt. Ahol a természet vigyáz a már eltávozottak lelkére. Ugyanilyen felemelő érzése egy napfelkeltéhez sietni a tenger parton hajnalban. Mikor sok nemzetből gyűlünk össze egy párás hajnalon, hogy megcsodáljuk az izzó gömböt, ahogy méltóságteljesen előbújik a horizonton. A Föld gyönyörű. Amikor elkezded élvezni a szépségét, boldogság tölt el. Tavasszal a virágok illata, nekem a gesztenyefa; a madarak csicsergése vagy a csillagos égbolt. Télen a hatalmas hótorlaszok, mikor nem tudok hazakeveredni, vagy épp egy éjjeli autózás a hóviharban elemei energiákat szabadít fel. Ősszel a megannyi szín, amit lefesteni is nehéz. A nyári villámlás a Balatonnál, miközben a forró levegőt kavarja a szél. Minden apró részlet mérgezővé válik, s egyszerre a pokolban érzed magad, ha nem csodálkozol rá arra, mit is kaptunk ajándékba függetlenül attól, hol élsz. A saját döntésed, a saját érzéseid határozzák meg a hozzáállásod. A te saját belső átalakulásod változtathat ezen. Még helyváltoztatás sem szükséges hozzá.

2018. április 26.

‘Hogy vagy most?’

‘Milyen jogon kérdezed meg, ha úgysem érdekel a válasz. Miért kérdezed, ha csak udvariasságból teszed?’

‘Most megbántva érzem magam, hiszen ha nem érdekelne, mi van veled, nem kérdezném meg. Mivel őszintén érdeklődöm, hát feltettem neked ezt az egyszerű kérdést.’

Rövid és gyors, pörgős mondatok egymásutánja. Megdöbbenve hallgattam a “vádakat” egy csoportos foglalkozás elején. Mennyi megbántottság, mennyi sérelem van ebben a pár szóban. Adott is témát ez mindenkinek ott és akkor, hosszú percekig.

Hányszor tesszük fel egymásnak a kérdést, s már látjuk is, a másikat valóban nem érdekli a válasz, szinte gépiesen teszi fel a kérdést. Hamarabb érdekli a másikat, mit dolgozol, mennyit keresel, hol laksz, házas vagy e, vannak e gyerekek. Csupa – csupa ‘kötelező’ program és kérdés.

Amikor fontos valaki és figyelsz rá, meg sem kell kérdezni, hogy van. Látod. Nem kell faggatni, elég csak pici időt hagyni neki, ha csöndre vágyik. Vagy leülni mellé. Vagy hagyni, magától mondja el. Nem kioktatni, hanem elmondani az érzéseid.

Voltak körülöttem is olyanok, akik sokszor nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, ha változott valami körülöttem. Azt sem vették észre, hogy nem faggatom őket sem a múltjukról, sem a jelenükről. Nem tettem szóvá, ha nem vezettek be a baráti körükbe, melyről oly sokat meséltek, s amit látni nem, mindig csak hallani lehetett. Meghallgatni egy bölcs barát szavait magamról, akivel sosem találkoztam. Feltűnt e nekik, hogy megéreztem, ha nehéz napjuk volt és meghallgattam őket, de nem meséltem akkor magamról. Feltűnt e, hogy nem adtam ki a velem megosztott infókat. Sokszor a legapróbb dolgok fölött siklunk el a perc törtrésze alatt.

Az élet nem bevásárlólista, ahol teljesíteni – pipálni kell az elvégzett feladatokat. Élnünk szükséges. Útközben boldognak lenni.

Kérdezi e valaki Tőled, boldog vagy e? Elégedett e? Merre tartasz? Miben segíthetek?