2019. január 17.

 

Szeretek tanítani. Miért? Mert szenvedélyesen szeretem átadni azt a tudást és tapasztalathalmazt, melyet magam mögött tudhatok. Szeretek tanulni, fejlődni és szeretem, amikor a gyerekektől tanulhatok. Teljesen más szemszögből látják a világot, annak az eseményeit, amiből hihetetlen tudásra lehet szert tenni nekünk, felnőtteknek is. S a mi feladatunk az, hogy a következő generációnak átadjuk minél többet abból, melyet mi magunk éltünk át.

Szeretek emberekkel foglalkozni, támogatni őket abban, hogy rátaláljanak a maguk útjára. Nem erővel megváltoztatni őket, hanem rávilágítani a vakfoltjaikra, amikor segítséget kérnek. Utat mutatni azok számára lehet, akik rádöbbentek már, hogy tévedtek. Nekem is van, hogy elveszek, természetesen. Mindannyiunknak, míg e bolygón élünk, hiszen a változás állandó, s mi ebben élünk. Hihetetlen a saját életemben tapasztalni azokat a hatalmas változásokat, melyet a világháló hozott az életünkbe az elmúlt pár évtized alatt.

Miért is írok ezekről? Mert az elmúlt években, lassan évtizedben, én magam is rengeteg élménnyel gazdagodtam, s volt, ahol nem volt lehetőségem átadni az ott kapott tudást. A ma reggeli olvasmány hogy – hogy nem, Nepálról szólt. Az ország, ahova azért utaztam pár éve, mert vonzott a nyugalma, a titokzatossága; s titkon reméltem, a mélyben háborgó lelkem békére lel. Mivel lettem gazdagabb, melyek azok a gondolatok és érzések, amik megfogalmazódtak bennem azóta, hogy onnan hazatértem? Amelyek a változást hozták az életembe, s egyenes gerinccel továbbléphettem?

A sebesség másodlagos. A haladás a fontos. Lépkedj, kocogj, fuss, csak ne állj meg. Apró lépésekben megvalósíthatóak az álmok, s a vágyak beteljesülnek. Ha elfáradsz, s ezeket elérni nem tudod – eszedbe se jusson azokon változtatni. Változtass a szemléleten, az odavezető úton, a módszereken, kérj segítséget, keress támogatókat. Figyelj azokra, akik körülvesznek.

Köss barátságot azokkal, akik tiszták, érzékenyek, s ne köss alkut. Dühös leszel, zavar támad a lelkedben néha napján? Ilyenkor a hirtelen döntéseket kerüld el, hiszen a következményeit hozzák magukkal. Valóban azt akarod? Van olyan is a környezetedben, akit nem kedvelsz? Sebaj. Esetleg olyan, akit utálsz? Figyelj csak, elárulok egy titkot: győzedelmeskedni fog feletted. Tényleg ezt szeretnéd? Ha nem, keresd meg benne a jót; fogadd el úgy, ahogy van; vagy sétálj el. A békéd a legfontosabb.

Amit teszel, szívből tedd; számolj a következményekkel; tedd, amiben hiszel. A hited segít át a nehezebb szakaszokon. Tudd, ezek erősítenek, adnak feladatokat, melyek többé tesznek.

S ami számomra a legfontosabb? Nem az úticél a fontos, hanem az, kikkel éled meg a csodákat. Kikkel mászol fel a helyre, s kik azok, akik melletted vannak, amikor nehéz időket élsz. Ez számít. Te, aki most olvasod is mellettem álltál az utamon, talán most is kísérsz? Köszönöm Neked

“El kell fogadnod a szívedben zajló változásokat, éppúgy, ahogy elfogadod az évszakok váltakozását is. S ha egyszer szívedbe költözik a tél, próbáld derűs nyugalommal kiböjtölni a tavaszt.”eh

2019. január 10.

úgy érzem
mint a félig fagyott tó
törékeny
mégis biztonságot nyújt
lehetôséget a rejtôzködésre
miköben félelmetes
emberi kapcsolatok
koppanó kövek a jégen
roppanás
repedés
törékeny
úgy érzem

“Néha úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember… ritkán tudja melyik szava vagy cselekedete jelent be végzetesen, visszavonhatatlanul egyfajta változást az emberi kapcsolatokban.” Márai

2019. január 9.

beszélni
beszélgetni
kérdezni
hallgatni
kimondani


Azt mi fáj, ami bánt, aminek örülsz, ami aggaszt. Ami foglalkoztat, ami mélyen érint, amitől tartsz vagy amitől félsz. Azt, amire vágysz.
Hányszor buksz el azért, mert nem mondod ki, ami benned van. Megbetegít, fölemészt. Sokszor a gondolatok újabbakat szülnek, s így egy hatalmas kavarodást okozva teljes káoszhoz vezetnek. Ha félelemből nem beszélsz dolgokról, magadról – vajon mitől félsz és kinek akarsz megfelelni? 


Azt mondom, ne félj kimondani azt, ami benned van. Ne félj kimondani azt, amit érzel. Ne félj kérdezni. Amikor érzed, teljes lelkeddel, mi számodra az igaz, tedd és mondd azt. 

2019. január 7.

évindító

Elmúltak az ünnepek, a szikrázó csillogás, a mézeskalács illata, az összesodort szaloncukorpapír sem árválkodik már az asztalon, de csöndesen megbújik a táskában. Egyet – egyet ki nem rejt el reggel, mikor indul? A karácsony nekem különös időszak. A zenék, az apró lámpások, a gyertyák, a sütemények készítése, a koncertek, a szokásos karácsonyi baráti vacsora tengernyi nevetése, az otthon eltöltött idő csöndesen, a séta kint a hidegben és a huszonharmadikai kávézás is mind fontos, fontos lett. Tölt. Ilyenkor gondolom végig az esztendőt, s futtatom végig a terveket, álmokat, melyek a következő évre maradnak. S mi fontos még? Ahogy Dickens is fogalmaz: “A karácsonyt a szívem mélyén ünneplem és megpróbálom egész évben hordozni magammal.” Felidézni és megélni egy beszélgetés alkalmával, egy utazás során, egy baráti vacsoránál, egy esős napon – bármikor. Amikor olyan igazán kerek minden egy – egy pillanatra.

S hogy indult az év? Újra a Miskolci Színházban találtam magam az újévi hangversenyen. Sokat kihagytam. Hosszú idő után eljöttem Mamával és a lányommal, akik az elmúlt éveket sem hagyták ki egyszer sem. Különös érzés volt belépni, hiszen már az odút is kalandos volt a hulló hó miatt: beszélgettünk, nevettünk, csúszkáltunk. Bekuckóztam a szélső székre és minden egyes másodpercet megéltem. Virág odabújt és élveztük a zenét. Mindig megindít, amikor egy színház vagy koncert közönsége együtt lélegzik – most is ez történt. Mindannyian eggyé váltunk a zenével, a muzsikusokkal, énekesekkel, táncosokkal, akik nem a hagyományos, a már megszokott műsorral készültek. Sokat mondó volt az is, hogy a tervezett hangversenyeken túl is beiktattak plusz előadást, mert a jegyek pillanatok alatt elfogytak. Valószínű, egyre többen érzik szükségét az elmélyülésnek, a mókuskerékből való kiszakadásnak. Jólesett a zene segítségével befelé figyelni. Érezni, ahogy megmozdulnak az érzések, előtörnek az emlékek, amikor kislányként a szüleimmel és barátaikkal érkeztünk – még a ruhám is fel tudtam idézni. Megrohantak a felvillanó képek, a nyomok, melyek belém égtek, s most hosszú évek után újra felszínre törtek. Megindító volt, amikor a zenekar egyik tagja a muzsika segítségével a színpadról köszöntötte édesapját kerek születésnapja alkalmából– s mosolyogtam magamban, mert Mamának is sikerült már párszor meglepetést szerezni hasonló alkalomból. Az énekesek vidám perceket szereztek, s hozták közelebb a századforduló komolyzenéjét a mai zajos világba, picit elsimítva a két időszak közötti feszültséget. A táncosok, akiknek a háttérmunkájáról, erőpróbáiról minden nap hallunk; fiatal tehetségek, akik maguk is utat keresnek. S az utolsó percek a tűzijáték előtt, amikor az énekesekkel együtt énekelt a nézőközönség, megtöltötte a termet és a lelkünket. Valamiért most kellett újra jelen lennem és most megélnem ezt. Feltöltött, emlékeket hívott elő, melyeket régen kerestem, megindított és megnevettetett.

A hazaút? Már csak hab volt a tortán. Sofőrünk egészen a házig szórakoztatott bennünket vicces történetekkel, s bizonyította be, hogy ismeretlenül is, akkor is, ha soha többet nem találkozunk – megnyílni, nevetni, közvetlennek lenni – jó!

2019. január 5.

évindító

Elmúltak az ünnepek, a szikrázó csillogás, a mézeskalács illata, az összesodort szaloncukorpapír sem árválkodik már az asztalon, de csöndesen megbújik a táskában. Egyet – egyet ki nem rejt el reggel, mikor indul? A karácsony nekem különös időszak. A zenék, az apró lámpások, a gyertyák, a sütemények készítése, a koncertek, a szokásos karácsonyi baráti vacsora tengernyi nevetése, az otthon eltöltött idő csöndesen, a séta kint a hidegben és a huszonharmadikai kávézás is mind fontos, fontos lett. Tölt. Ilyenkor gondolom végig az esztendőt, s futtatom végig a terveket, álmokat, melyek a következő évre maradnak. S mi fontos még? Ahogy Dickens is fogalmaz: “A karácsonyt a szívem mélyén ünneplem és megpróbálom egész évben hordozni magammal.” Felidézni és megélni egy beszélgetés alkalmával, egy utazás során, egy baráti vacsoránál, egy esős napon – bármikor. Amikor olyan igazán kerek minden egy – egy pillanatra.

S hogy indult az év? Újra a Miskolci Színházban találtam magam az újévi hangversenyen. Sokat kihagytam. Hosszú idő után eljöttem Mamával és a lányommal, akik az elmúlt éveket sem hagyták ki egyszer sem. Különös érzés volt belépni, hiszen már az odút is kalandos volt a hulló hó miatt: beszélgettünk, nevettünk, csúszkáltunk. Bekuckóztam a szélső székre és minden egyes másodpercet megéltem. Virág odabújt és élveztük a zenét. Mindig megindít, amikor egy színház vagy koncert közönsége együtt lélegzik – most is ez történt. Mindannyian eggyé váltunk a zenével, a muzsikusokkal, énekesekkel, táncosokkal, akik nem a hagyományos, a már megszokott műsorral készültek. Sokat mondó volt az is, hogy a tervezett hangversenyeken túl is beiktattak plusz előadást, mert a jegyek pillanatok alatt elfogytak. Valószínű, egyre többen érzik szükségét az elmélyülésnek, a mókuskerékből való kiszakadásnak. Jólesett a zene segítségével befelé figyelni. Érezni, ahogy megmozdulnak az érzések, előtörnek az emlékek, amikor kislányként a szüleimmel és barátaikkal érkeztünk – még a ruhám is fel tudtam idézni. Megrohantak a felvillanó képek, a nyomok, melyek belém égtek, s most hosszú évek után újra felszínre törtek. Megindító volt, amikor a zenekar egyik tagja a muzsika segítségével a színpadról köszöntötte édesapját kerek születésnapja alkalmából– s mosolyogtam magamban, mert Mamának is sikerült már párszor meglepetést szerezni hasonló alkalomból. Az énekesek vidám perceket szereztek, s hozták közelebb a századforduló komolyzenéjét a mai zajos világba, picit elsimítva a két időszak közötti feszültséget. A táncosok, akiknek a háttérmunkájáról, erőpróbáiról minden nap hallunk; fiatal tehetségek, akik maguk is utat keresnek. S az utolsó percek a tűzijáték előtt, amikor az énekesekkel együtt énekelt a nézőközönség, megtöltötte a termet és a lelkünket. Valamiért most kellett újra jelen lennem és most megélnem ezt. Feltöltött, emlékeket hívott elő, melyeket régen kerestem, megindított és megnevettetett.

A hazaút? Már csak hab volt a tortán. Sofőrünk egészen a házig szórakoztatott bennünket vicces történetekkel, s bizonyította be, hogy ismeretlenül is, akkor is, ha soha többet nem találkozunk – megnyílni, nevetni, közvetlennek lenni – jó!

2018. december 5.

hat év

Ennyi telt azóta, hogy Apa nincs. Elutazott. Nyugalomban tel búcsú volt mindenkitől, akinek fontos volt, aki szerette. A napokban beszélgettem egy rég nem látott baráttal, s elmélkedtem hangosan – mennyi minden történt velem azóta a bizonyos nap óta. Azt is, hogyan változtatta meg az életem, a gondolkodásmódom. Hogyan hatott a múltamra és hogyan kezdte alakítani az akkor jelenem és hogy változtatja  mai napig a mindennapjaim.

Amikor elveszítünk valakit, amikor búcsút mondunk – legyen ez bármilyen lezárás az életünkben, számos dolgot átértékelünk. Fontossági sorrendet, célokat, kapcsolatokat, érzéseket. Nagyon sokan kapjuk a jeleket, mégsem vesszük észre őket mindaddig, amíg valami nagyon mély, szinte tragikus dolog be nem következik, s ki nem mozdít bennünket a megrekedt állapotból. Ilyenkor a haraggal, csalódásokkal, megfelelési kényszerrel telt időszak lezárul, tér és idő megszűnik, s teljesen új eseménysor veszi kezdetét. Talán ahhoz hasonló érzés, mint amikor hullámvasútra ülünk. Bennünk a félelem, a kockázat, az adrenalin mégis zakatol, s teljes sebességgel zuhanunk az ismeretlenbe. S ez adja meg az energiát, a spirituszt, melyre oly rég óta vágytunk.

Hat éve ősszel megtanultam várni. Várni, hogy az, akihez valaha szoros szálak fűztek, talán a legszorosabbak – hány éven át várta, hogy visszatalálok hozzá. Rádöbbentem, mit jelent a megbocsátás. Azt, hogy nem baj, ha hibázunk, hiszen gyarlók vagyunk mindannyian – de a lényeg az, hogy meg tudjunk bocsátani. Azt, hogy a döntéseink következményekkel járnak, s ezeket vállalnunk kell. Bocsánatot kérni és megbocsátani. Azt is átéltem és megértettem, mit jelent a sokszor már elcsépelt „soha” kifejezés. Sokszor és sokat vártam azelőtt is, de ezen a napon tanultam meg alig pár óra leforgása alatt, mit jelent az ismeretlent várni. Erősnek lenni, tenni a dolgunkat, összefogni úgy, hogy ismeretlen ismerősök vesznek körbe. Összefogni valamiért és valakiért. Számonkérés nélkül. Összefogni ismeretlenül is azért, akit mind szeretünk.

Megtanultam, mit jelent valóban erősnek lenni. S ma már tudom, az az erős az, aki kimutatja az érzéseit és a félelmeit. Megéli a boldogságot és szomorúságot. A fájdalmat. Aki nem rejti ezt el. Megtanultam azt, mit jelent elfogadni és befogadni, mit jelent toleránsnak lenni. Azóta sokszor ért kritika azért, mert nyitott könyv az életem. Sokszor akartak bántani azért, s rendre utasítottak, hogy kimutatom az érzéseim. Elgondolkodtató, vajon miért tették, vajon mitől félnek – mitől féltek, s az, hogy merték venni a bátorságot, hogy érzéseket akarjanak „elhallgattatni”.

Élénken élnek bennem a napok, amikor valóban magam voltam, az is, amikor a gyerekekkel beszélgettünk arról, hogy mit jelent az elmúlás, az élet rendje, hogy nagyapától búcsúzunk, mert már nem épül föl. Élénken megmaradtak a napok, s színek, azok, akik mellettem voltak a háttérben, s az az érzés is, hogy esetleg nem lehetek majd ott. Élesen él az emlékeimben a reggeli telefonhívás, hogy elérkezett az idő és van még pár óránk. A kollégák, akik segítettek, s támogattak. Anya hangja, mikor hazatelefonáltam, mi történt és hova tartok. S emlékszem arra is, milyen érzés volt belépni a lakásba, a családhoz, ahova tartozott és szerették. Aznap érte el azt, amire mindig is vágyott. S mire emlékszem még? A humorára, amikor meglátott minket szürreális helyzetben és összerakta a képet: miért vagyunk mi mind körülötte ott és akkor. „Jó sokan vagytok. hullámozzatok.”

Átértékelődött az életem. Ott és akkor azon a téli napon, miközben kint ment az élet, s csöpögött a hólé az erkélyek üvegén. Vártunk.

Mi minden változott az elmúlt években? Minden és semmi. Utoljára akkor emlegettem Apát, mikor februárban egy fájdalmas búcsút mondtam ki, s hagytam egy korszakot a hátam mögött. Akkor mondtam ki utoljára, hogy nem tudom tovább csinálni, mert Apa most nem büszke rám. Nem büszke, mert nem állok ki magamért. Hát megtettem. Most pedig hat év után azt érzem, már nincs szükségem arra, hogy tovább vigyem ezt a csomagom, ezért leteszem, s nem cipelem már. Megtanultam a leckét, levontam a tanúságot, megtapasztaltam, amit meg kellett. Már nem azt a napot látom, amikor elment, nem azt látom, amikor a betegség foglyaként elbúcsúztunk tőle – hanem arra emlékszem, amikor egészségesen, élettel telin tanított hol humorral, hol szigorral élni. Mennyire más ez már így.

“A végén ezek a dolgok számítanak a leginkább: Mennyire szerettél? Mennyire éltél teljes életet? Milyen mélyen engedted el?”

 

Féltél már?

 
Én is. Sajnos, nem jutottam messzebbre vele. Sőt. A félelem meggátolt abban, hogy bármit is cselekedjek, így beleragadtam helyzetekbe, melyek számos estben több évig is eltartottak. Ma visszanézve, rengeteg utat tudnék javasolni akkori önmagamnak. Vajon hallgattam e volna magamra? Valószínűleg, nem. akkor és ott az volt a legbölcsebb döntés, amit hozhattam. Akár az, hogy féltem, akár az, hogy nem mozdultam. Ma már nem hagyom, hogy a félelmeim irányítsanak. Tudom az első pillanatban, amikor egy akadály gördül elém – ezt most kíváncsian várom. S egyszerűen teszem, amiről teljesen szívemmel hiszem, hogy helyes. már nem problémának látom őket, hanem feladatnak, melyet megoldani szükséges. Melyből tanulhatok és építkezhetek.
 
Hát így nem félek már. gj

2018. december 2.

tél
 
A tél számomra hosszú volt, sötét, komor. Annak ellenére, hogy a napok itthon nyugalmas teltek, a lelkem háborgott, hiszen nem voltam a helyemen. Folyamatosan azt éreztem, árral szemben úszom. A környezet, mely napközben körülvett, minden energiám elszívta, s már nem tudtam pótolni sem a szabadidőm, sem a szeretteim körében. Látták, érezték rajtam, hogy kibillentem az egyensúlyomból, s türelmesen várták, míg elcsöndesedik a vihar a lelkemben. A vihar azonban nem múlt el. Nap nap után kerestem a pontot, ahol kicsúszott minden, s hiba szedegettem össze a szálakat, nem kisimult, hanem egyre kuszábbá vált a történet – akárcsak egy hatalmas hóvihar.
 
Szomorú voltam, csalódott és csapdában éreztem magam. A döntés, melyet meghoztam, szinte mindannyiunknak fájdalmas volt, mégis úgy éreztem, hatalmas kő gördül le a lelkemről. A Farsang mindig a tél lezárása, melyet a böjt követ. Ebben az évben valóban, a szó legszorosabb értelmében megéltem minden egyes szakaszát. A fájdalmasan szép mulatság, ahol utoljára mulattunk együtt abban a körben, ahogyan a mindennapokat éltük. Sírva vigadtunk. Majd elköszöntünk egymástól, felhasználva minden (modern) kommunikáció adta lehetőséget.
 
Egyszerre éreztem kudarcot, csalódást és megkönnyebbülést. Meghoztam egy fájdalmas, mégis hatalmas döntést. Eltávolodtam attól a helytől, mely egykor menedéket jelentett számomra, most mégis fojtogatott. Attól a helytől, melyben hittem, melyet én magam is építettem, de az évek során a céljaink és a metódusaink már nem egyek voltak és ez súrlódásokat okozott. A sérülések mindig fájdalmasok, s sokszor évtizedek sem elegek, hogy begyógyuljanak. Miért vártam volna hát addig, amíg megszerzem őket.
 
Akartam e felejteni? Semmiképpen, hiszen minden egyes emlék, csalódás, fájdalom – éppúgy, mint az öröm, a lelkesedés az életem részei. Akkor még nem tapasztaltam, de éreztem, hogy miután lekötöttem magamról a súlyt, mely visszahúzott, új irányba tartok majd. Sokszor, mikor csalódás ér bennünket, felejteni akarunk. Nem beszélünk a múltról, a fájdalomról, mert azt érezzük, hogy elviselhetetlen az űr, melyet maga után hagy. Mégis az jutott eszembe az utolsó munkanapomon ugyanúgy, mint az azt követő pár nap kényszerszabadság utolsó napján –
sokszor, mikor azt érezzük, veszítünk egy csatában, valójában a legnagyobb szerencsét kapjuk meg. Még akkor is, ha épp akkor ennek nem vagyunk tudatában. A tél után tavasz következik. nem igaz? gj
 
 
www. experiencethepresent.com

“A szeretet mindent meggyógyít”

 
Valóban, hiszen legnagyobb szüksége mindig azoknak van a szeretetre, akikben a legkevesebb van belőle. Sokszor tüskések vagyunk, szúrunk, meggondolatlan mondatok csúsznak ki a szánkon – ezek akarva akaratlanul örökké ott maradnak. Mindannyian vétünk hibákat, mondunk ki, sajnos, nem komolyan gondolt szavak.
 
El kell fogadnunk, hogy mindannyian mások vagyunk. Előítéletek nélkül kellene elfogadnunk egymást. Talán ez a legnehezebb. Sosem tudhatjuk, milyen háttérrel, mennyi gonddal, bánattal indulunk neki egy napnak – s ugyanez igaz akkor is, amikor hazatérünk egy-egy dolgos nap után. Fáradtan, kimerülve sokkal érzékenyebbek vagyunk.
 
forrás: www.experiencethepresent.com
 
Nem könnyű megvalósítani, de törekednünk kell arra, hogy kellő nyitottsággal, odafigyeléssel és szeretettel viseltessünk egymás iránt;
 
hiszen
 
“Harag nem old fel haragot – a szeretet mindent felold.”

2018. november 30.

 

Lassan közeledik az év vége, holnap a célegyenesbe fordulunk. Számomra hatalmas jelentőséggel bír ez az időszak. Egész évben várom. Szeretem a téli időszak hangulatát, akár havazik, akár szikrázó nap süt, miközben dermesztő hideg van. Még akkor is, amikor épp sétálok haza a felfelé vezető domboldalon késő este a hidegben, mert nem kockáztatom meg autóval – hiszen nem is menne.
Fontos, hogy a lakás fel legyen díszítve, hogy az autóban hangulatos zene szóljon, minden nap valami apróság várja a gyereket az adventi naptárban, melyhez szükségem van Anya segítségére is. Fontos a mézeskalács, az apró kézzel készített meglepetés azoknak, akik egész évben segítették a mindennapjaim, s a kézzel írt képeslapok is.
Várom a délutánokat, amikor készülődünk épp egy hangversenyre vagy koncertre, hiszen szépen lassan lecsöndesedünk és elmélyülünk a napok hangulatában. Fontos az ünnep. Nem az ajándék, hanem a csöndes itthonlét. A főzés, az olvasás, a filmezés, a beszélgetés vagy épp csak annyi, hogy tudom, mindenki itthon van.

Minden évben tartok ilyenkor egy évtervező délutánt, melyen ismerősök – ismeretlenek osztjuk meg élményeinket, tapasztalatainkat, terveinket egymással. Ahányan vagyunk, annyi felől érkezünk, s két jó hangulatú délután össze is kovácsolódik csapat, rengeteg tapasztalattal gazdagodva.

Ebben az évben minden nap egy személyes gondolatot vagy élményt osztok meg veletek, melyeket én magam éltem át az évben.

Tartalmas és nyugodt készülődést kívánva szeretettel,

J